Saját alkotásaim
Amikor a fiatalság búcsút int és elköszön végleg,
vele tart az egészség is, mosolyogva távoznak,
ám mindkettőjük megmarad majd, névleg.
Amikor a fiatalság búcsút int, visszaút már nincs,
távoztakor a szépség és ránctalanság tapsolja,
hiszen velük együtt volt ő, igazi nagy kincs.
Nem biztos, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő,
sőt, nagy eséllyel már a jelen sem az övé,
hiszen a sors kegyetlen egy cselszövő.
Nem biztos, hogy az élet valós és nem illúzió,
illúzió, amelyben mind szerepet játszunk,
hisz a világ olyan, mint egy filmstúdió.
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
A régmúlt szép időket messze fújta a jelen szele,
s immáron csak az emlékezet őrzi azt az időt,
miközben a szívünk keserűséggel van tele.
A végtelen égbolton emlékek milliói ragyognak,
s mint szikrázó csillagok tekintenek le reánk,
örök témáját adva verseknek és daloknak.
A régmúlt szép időket soha nem lehet elfeledni,
mindig is ott lesznek majd a lelkünk mélyén,
ám reményeinket még nem kell eltemetni.
Az arcon meglátszik az élet okozta változás,
minden redő egy újabb fájdalmat takar,
és végül eljön majd ama számadás.
Az arcon meglátszik a jellem, vagy a hiánya,
minden, a múltnak, s a jelennek a hatása,
az ember sokat szenved, ám hiába.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
Égbe kiáltott remények, fogadkozások és vágyak,
szokásos év eleji nekibuzdulás, s álmodozás,
ezek hamarosan mind semmivé válnak.
Égbe kiáltott remények visszhangoznak a térben,
s teszik boldogabbá a lelkeket egy kis időre,
ez így volt és így is lesz minden évben.
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Az idő megszépítheti a múltat és becsaphatja az elmét,
varázslatossá tudja tenni mindazt, ami rossz volt,
ezzel megszabadítva a súlytól az ember lelkét.
Az idő megszépítheti a múltat és egy új világot teremt,
azonban az igazság ettől még igazság fog maradni,
s az a jó, ha az ember eszerint éli meg a jelent.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
