Saját alkotásaim
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Egyszer utunk végéhez érünk, a múlt részeivé válunk,
ám az nem mindegy, hogy mikor és miképpen,
arra a pillanatra készen, soha nem állunk.
Egyszer utunk végéhez érünk, s megpihenünk végleg,
a lelkünk elhagyja a testünket, nyugalomra lel,
és tagjává válik a végtelen, csillagos égnek.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
