Saját alkotásaim
Az élet óceánját lassan elönti a sok szenny,
mindenféle mocsok szivárog be a vizébe,
s fertőzött már fenn is, nem csak lenn.
Egykor az idők kezdetén kristálytiszta volt,
nappal a Nap mosolya játszott a vizével,
s éjszaka csillogott felszínén a Hold.
Újabban a hullámai nehezen fodrozódnak,
egyre telítődnek a beleömlő szeméttel,
s körötte sötét viharok forgolódnak.
Az élet óceánját megmenteni nem könnyű,
hiszen kihal belőle minden normális élet,
s ami marad, az kegyetlenül szörnyű.
Ömlik a szenny a televízióból, s mérgezi a lelket,
folyamatosan rettegést és félelmet gerjesztve,
egyre jobban növeli az embereken a terhet.
A hazugságok árja átmossa a sok fogékony agyat,
s a jól fizetett bérencek gondoskodnak arról,
hogy ne sokan éljék túl ezt a forró nyarat.
A hiszékenység nagyon rossz, téves utakra vezet,
rengetegen kifordulnak egykori önmagukból,
s ennek jó vége így biztosan nem lehet.
Az engedelmesség felgyorsítja a gyilkos terveket,
amelyeket régen kidolgoztak elmebeteg körök,
nem szánva sem felnőttet, sem gyermeket.
Ömlik a szenny a televízióból, elkábítva az elmét,
ám ha az emberek kikapcsolnák és nem néznék,
alaposan megnehezítenék a gonosz tervét.
Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,
kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,
és örökös rabságban szenved minden lélek.
A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,
s támadja a kevés még józanul gondolkodót,
akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.
A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,
s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,
mielőtt a fény serege magát összeszedi.
Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,
a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,
s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.
Üvegcsébe zárt halál, s benne gyilkos adalék,
biz lassan megszűnik majd az összes haladék.
Senki nem fog menekülni a pusztulás árjában,
utolérheti a végzet, akár ébren, vagy álmában.
Nem kegyelmeznek a gonosz, s ördögi körök,
a hazug médiákból a mocsok áradata fröcsög.
Vizenyősre mosott agyak, s bamba tekintetek,
melyek a hatalomra megváltóként tekintenek.
Maszkban fuldokló rettegők és hamis szavak,
és a hamarosan véglegesen elkobzandó javak.
Aljas tervek, melyek a gyermekeket kínozzák,
s amelyek eme iszonyú borzalmakat szították.
Tönkretett világ, nagyon megritkult családok,
a homályzónában erősen elmosódott határok.
Mindezen iszonyatoknak nem lesz soha vége,
ha az emberiség nem használja az eszét végre.
Üvegcsébe zárt halál, s irányítható viselkedés,
és mindvégig folyik a csapból is az ijesztgetés.
Azonban, ha az értelem összeszedi újra magát,
áttörheti a sérthetetlennek tűnők védelmi falát.
Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,
szenvednek a hazugság sötét posványában,
s már nem segíthet rajtuk egy feszület.
Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,
amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,
s míg így van, nem lehet soha vigasság.
Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,
a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,
és a sötétség által beszürkített kékség.
Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,
a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,
és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.
Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,
ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,
nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.
A remény madara a felszállásra várakozik,
mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,
s a régi szabadságára vágyakozik.
Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,
lábaira tekerednek a mérgező növények,
ám harcol a szabadság szellemében.
Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,
elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,
mégsem adja meg magát, hisz konok.
Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,
nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,
s nem hagyja cserben a fény népét.
A remény madara hamarosan újra szárnyal,
és miután megszabadul a fogságából,
a szíve tele lesz örömmel, vággyal.
Ideje takarítani, annyi a felhalmozott szemét,
annyi mocsok rakódott már rá a világra,
s ennek biza mindenki issza a levét.
Mindenfelé suhan a mérgekkel telített levegő,
és ha nem vigyáz az emberiség magára,
hamarosan itt lehet majd a temető.
Egyre többen múlnak ki a gyilkos szeméttől,
belefulladnak, hisz folyton ömlik rájuk,
s egyre távolodnak biz a reménytől.
Kik élni szeretnének, azoknak igyekezni kell,
méghozzá nagyon hathatósan, s mielőbb,
különben kiutat soha, senki nem lel.
Ideje takarítani, mert a szenny a Földet ellepi,
elpusztítja, s megfojtja az élet csiráját is,
miközben a tisztaságot örökre elfedi.
Egykor létrejött a söpredék a Földön,
melyet nem érdekel semmi,
melynek az ész börtön.
Őket nem foglalkoztatja az igazság,
nem számít nekik senki,
mások kínja vigasság.
Bármikor eladnák pénzért a hazájukat,
sőt, akár ingyen is ha kell,
szolgálva a gazdájukat.
Újfent népükre fittyet hányva lázítanak,
remélve a minél több halált,
győzelemre számítanak.
Vicsorogva hatalomra vágynak erősen,
megásnák a magyarok sírját,
hazudoznak velősen.
Söpredék mivoltuk az egekbe kíván törni,
magasztosítanák hitványságukat,
semmiért is képesek ölni.
Aljadék fajtájuk a saját anyját is eladná,
nem számít önnön gyermekük,
a jövőjüket is feladná.
Míg a nép, a nemzet nem tér végre észre,
hálójukban vergődik folyton,
s nem reagál a vészre.
Ideje lenne e mocskot eltakarítani végleg,
nyomát is felsózni rendesen,
s elejét venni a végnek.
