kínok Archívum - Kiss Gyula versei

A lélek szomorúan látja

A lélek szomorúan látja, szenved a test,

fájdalmak és betegségek kínozzák,

a barátja nem túl jó képet fest.

Egykoron együtt indultak el az útjukon,

megfogták egymás kezét, s uccu neki,

akkor még mosollyal az arcukon.

Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,

jól érezték magukat, egyek voltak,

és tették a dolgukat szorgosan.

Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,

és elhomályosították a Nap fényét,

nem ragyogott úgy, mint régen.

A Hold is látta, változni kezdett valami,

mikor éjjelente betekintett hozzájuk,

a testnek a nyögését vélte hallani.

Jól hallotta, a test alaposan megkopott,

a lélek sajnálattal nézte alvó társát,

hisz az ő ereje még nem fogyott.

Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,

ám egyedül képtelen sok dologra,

ezt a fintort szánta neki a sors.

A lélek szomorúan látja, megállt az óra,

és a bagoly huhogása figyelmezteti,

nem számíthat már semmi jóra.

Sokan küzdenek kínokkal

Sokan küzdenek kínokkal, meg fájdalmakkal,

meg nem értéssel, lenézéssel, bánattal,

és szembesülnek sértő rágalmakkal.

Sokan küzdenek csalódással és lelki sebekkel,

titkos vágyakkal, meg nem élt álmokkal,

s teszik mindezt könnyes szemekkel.

Sokan küzdenek kiábrándultsággal, haraggal,

nélkülözéssel, lemondással és tagadással,

a becsületet nem megvehető arannyal.

Sokan küzdenek békétlenséggel, s vívódással,

reménytelen szerelemmel, kiszolgáltatva,

s a kapcsolatukban állandó civódással.

Sokan küzdenek kínokkal, sebzett reménnyel,

szeretetnélküliséggel, csendes magánnyal,

és eme világon egyre kevesebb eséllyel.

Félrenézve sokkal könnyebb

Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,

egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,

és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.

Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,

a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,

a butaságot és a nekünk megásott sírokat.

Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,

és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,

miközben esélyt az életre nem is kapunk.

Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,

szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,

s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.

Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,

elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,

és elvárva a teljes engedelmességet csakis.

Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,

s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,

elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.

Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,

s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,

már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.

Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,

és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,

s nem kell küzdenünk elménk homályával.

Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,

és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,

majd megszégyenülve várni a sötét véget.

Amikor mérgező gombák kerülnek

Amikor mérgező gombák kerülnek bele a kosárba,

és igyekeznek megbújni a sok ehető között,

akkor az étel nem sikerül túl csodásra.

Amikor mérgező gombák kerülnek le a gyomorba,

akkor bármily finom is volt az ebéd, vacsora,

az étkező fájdalmasan juthat a pokolba.

Amikor már minden fáj

Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,

nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,

és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.

Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,

szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,

s bármit megtett volna értük, hevülettel.

Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,

minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,

oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.

Néma sikolyok hallatszanak a határban

Néma sikolyok hallatszanak a határban, sírnak a növények,

víz nélkül haldokolnak, s a termésük jórészt odalett,

sajnos nem tudnak ellene tenni a szegények.

Kiszáradt a kukorica, a napraforgók feje nem a Napot látja,

a búza, a lucerna és sok más növény tikkadtan hever,

egy részük learatva, más részük a végét várja.

Néma sikolyok hallatszanak a határban, a szárazság gyötör,

hatott a sok szándékos méregszórás és a pusztítás,

az emberek éheztetése, a gonosznak gyönyör.

A tartós hőség nem tesz jót senkinek

A tartós hőség nem tesz jót senkinek, éppen ellenkezőleg,

elveszi az életerőt, megterhel, kimerít, a sírba juttat,

s bizony még a legerősebbek is megperzselődnek.

A tartós hőség nem tesz jót senkinek, biz hatásos fegyver,

kiöli a lelket, elpusztítja a termést, elvonja a figyelmet,

s a legvégén rájön az ember, hogy ő már nem kell.

Az iszonyú forróságban a test nem pihen

Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,

az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,

s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.

Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,

marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,

és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.

Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,

az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,

már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.

Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,

és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,

össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, amely kínoz,

s amely még a lelket is kiöli a szenvedőkből,

és közelebb juttat a hűvös sírhoz?

Ki ne imádná az elviselhetetlen forróságot, mely pusztít,

s lerombolja az egészséget, elveszi az erőt is,

és mindenféle életet megkurtít?

Mennyit is kell szenvedni a halálért

Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,

miféle kínokban van része az embernek végül,

és ez ellen tényleg nem tehet semmit?

Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,

vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,

így csatlakoznak az elődeikhez végre.

Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,

iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,

és hogy miért van ez, azt nem értik.

A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,

lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,

senkit nem ment meg, semmiféle csoda.

Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,

ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,

s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30