Saját alkotásaim
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Mindenkiből kihozza a hőség a legrosszabb oldalát,
a kegyetlenséget, a gyilkos hajlamot és a gonoszt,
s felidézi az emberiség legsötétebb korszakát.
Azt a korszakot, melyben az értelem nem virágzott,
amelyben a jóság, a szeretet és a szépség bűn volt,
s amelyikből a tiszta erkölcs biza hiányzott.
Mindenkiből kihozza a pokol az igazi, valódi énjét,
a legrejtettebb vágyait és a legszörnyűbb álmait,
s megmutatja az emberi faj igazi mikéntjét.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Becsapva és megtévesztve élnek az emberek,
egykedvűen végzik a dolgukat naponta,
a teendőjük nem kevés, rengeteg.
Elgondolkozni sem idejük, sem erejük nincs,
annyira lefoglalja őket az a sok rossz,
s lassan szabad akaratuk sincs.
Elvész minden joguk, amit valaha szereztek,
amiért sokat harcoltak, s vérüket ontották,
miközben sok családtagot eltemettek.
Sötét vihar dühöng, mindennapos az ármány,
s valamennyi életforma veszélyben van,
hisz nem többek ők, mint zsákmány.
Becsapva és megtévesztve az élet kegyetlen,
tragikus idők járnak, s nem lesz irgalom,
amíg nem lesz rend a fejekben.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Nincs gyilkosabb méreg, mint a politika métely,
kínzóbban öl, mint az arzén, vagy akár a cián,
és efelől soha, senkiben ne legyen kétely.
Kegyetlenebb is azoknál, hisz lassabban pusztít,
oly kíméletlenül csap le a hiszékeny elmékre,
s azért teheti, mert az emberiség szundít.
Eme mocsok méreg szétterjed az egész világon,
és akadálytalanul rombol a földön, a vízben,
s a levegő pusztításával sem áll hadilábon.
Beszivárog a legapróbb sejtekbe, minden térbe,
sunyi és aljas módon, parazitaként élősködik,
míg a megsemmisítést nem viszi végbe.
Nincs gyilkosabb méreg, mint a politikai fertő,
amely könyörtelen, simulékony és gonosz,
az igazságot pedig igen ügyesen elrejtő.
Rideg világ, ledermedt értelem, s kihűlt szívek,
mindezek sötétségbe borítják a nappalokat,
és megsebeznek minden jó szívet.
Fogságban tartják az amúgy is érzékeny lelket,
amely a tehetetlenségtől rettentően szenved,
s ilyetén, rabként, békét nem lelhet.
Felforgatott életek, s örökös félelemben tartás,
megannyi szétforgácsolt család, baráti kör,
s a végzet felé való erőteljes hajtás.
Rideg világ, s kegyetlen, embertelen folyamat,
milliók vesztét okozza a veszett elmebaj,
mely végül magával ránt sokakat.
Annyi mindentől megfosztanak minket míg élünk,
lefoglalnak munkával és kötelességekkel,
s tesznek róla, hogy mindig féljünk.
Sunyin, alantas módon elveszik a szabadságunkat,
becsapnak, túlterhelnek, félelemben tartanak,
s kihasználják a laza hanyagságunkat.
Megrémítenek, igyekeznek elhitetni, jót akarnak,
s nekünk csupán engedelmeskednünk kell,
hiszen a dolgok jó irányba haladnak.
Hazugságokkal etetnek, egymás ellen fordítanak,
eltávolítanak a szeretteinktől, az igazságtól,
és mindent, amit lehet, eltorzítanak.
Kegyetlenül elbánnak azokkal, akiknek van esze,
s akik nem akarnak megtörni és elveszni,
azoknak biz gyakran főhet is a feje.
Annyi mindentől eltántorítanak, hiszen engedjük,
gyávaságból lemondunk az álmainkról is,
s így önmagunkat végleg elvesztjük.
Elvett életek, megnyomorított, tönkretett emberek,
mesterségesen elpusztított gazdaság, s éghajlat,
a nyakunkba zúdított probléma rengeteg.
Már nem a pénzért kell küzdeni, hanem az életért,
a megmaradásért, a családunkért, s magunkért,
hiszen az eddigi életünk örökre véget ért.
Bármilyen hihetetlen is legyen, ám sajna ez a való,
az ármány mételye gonoszul ellepte a világot,
és megtévesztette azt, mint egy trójai faló.
Amíg abban a hiszemben telnek a napok, a percek,
hogy minden rendben, visszatért a normalitás,
addig a sötét homályban új méreg serceg.
Nem lesz kegyelem, sem kímélet, sem könyörület,
s mindaddig nem lesz valódi nyugalom soha,
míg véget nem ér ez a tébolyult őrület.
Elvett életek és koszorúkkal borított sírok tömege,
ha az emberiség harc nélkül feladja önmagát,
nem reményektől csillog a jövő fövenye.
