Saját alkotásaim
Amikor a sötétség irányítja a fényt, abból jó nem lehet,
ahogy abból sem, ha gyilkosok uralják eme világot,
és a hóhérok bárdja, csak fejvesztéshez vezet.
Az emberek fel sem fogják és el sem hiszik a valóságot,
elvannak a maguk kis álomvilágában, s rettegnek,
nem tudják levetkőzni az emberi gyarlóságot.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, elköszön a remény,
nem bírja tovább elviselni a rengeteg ostobaságot,
és azután nem süt ki a Nap, a szabadság egén.
Miféle gonosz világban is élünk, miféle mocsokban,
ahol az igazság bűn és az értelem a végét járja,
a becsület pedig szétzúzva, s romokban?
Milyen világ az, amelyikben a szeretet nem számít,
amelyikben csakis az érdekek élik a világukat,
és melyikben a sötétség ereje elcsábít?
Mennyire torz az a valóság, mely kizárólag látszat,
a szemfényvesztés mindennapos, a hit is hamis,
s amelyben a szellő érintése is fájhat?
Hogyan lehet a kegyetlenség ennyire erős, gyilkos,
az ármány miként manipulálhat ily könnyedén,
s miért lehet a közérdek, annyira titkos?
Miért ilyen könnyű uralni az embereket, a népeket,
befolyásolni a gondolatokat, az érzelmek sorát,
s elferdíteni mindent, főleg a tényeket?
Miféle gonosz világban is élünk, micsoda torz álom,
és miféle fintora a létnek mindaz, ami történik,
kinek a számára lenne ez, egy vágyálom?
Ez immár a halál világa, kegyetlen, gonosz és sötét,
zsarnoki, gyilkos, elnyomó, mindent pusztító,
amelyben szűkre szabták, az elitek körét.
Ez immár a halál világa, ahol az élet esélye csekély,
minden perc szenvedés, rákos daganat, fekély,
és percről-percre, egyre csak nő a veszély.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj és nem is lesz,
érdekből, s pénzért öl, háborúzik, gyilkol,
önnön céljaiért minden megtesz.
Élvezetből pusztít, rombol és elveszi mások javait,
irtja az állatokat, eltiporja a növényeket,
s elhallgattatja az igazak szavait.
Szórakozásból bántja a gyengéket, s az elesetteket,
önmagát túlértékeli és oly okosnak hiszi,
előidéz folyton új veszedelmeket.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj, bizony nincs,
pedig van jó oldala is, szép álmokkal teli,
s él benne szeretet, ami valódi kincs.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Mindenkiből kihozza a hőség a legrosszabb oldalát,
a kegyetlenséget, a gyilkos hajlamot és a gonoszt,
s felidézi az emberiség legsötétebb korszakát.
Azt a korszakot, melyben az értelem nem virágzott,
amelyben a jóság, a szeretet és a szépség bűn volt,
s amelyikből a tiszta erkölcs biza hiányzott.
Mindenkiből kihozza a pokol az igazi, valódi énjét,
a legrejtettebb vágyait és a legszörnyűbb álmait,
s megmutatja az emberi faj igazi mikéntjét.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Becsapva és megtévesztve élnek az emberek,
egykedvűen végzik a dolgukat naponta,
a teendőjük nem kevés, rengeteg.
Elgondolkozni sem idejük, sem erejük nincs,
annyira lefoglalja őket az a sok rossz,
s lassan szabad akaratuk sincs.
Elvész minden joguk, amit valaha szereztek,
amiért sokat harcoltak, s vérüket ontották,
miközben sok családtagot eltemettek.
Sötét vihar dühöng, mindennapos az ármány,
s valamennyi életforma veszélyben van,
hisz nem többek ők, mint zsákmány.
Becsapva és megtévesztve az élet kegyetlen,
tragikus idők járnak, s nem lesz irgalom,
amíg nem lesz rend a fejekben.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
