Saját alkotásaim
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
A mélységesen elbutított elmék világa, ím megérkezett,
a sötétség leple igen gyorsan és hatékonyan terjed,
ám a gonosz bizony, még így sem elégedett.
Számára az idő nagyon fontos, eredményt akar, hamar,
nem bírja kivárni a természetes folyamatok végét,
és az, hogy még van élet, a számára fanyar.
A mélységesen elbutított elmék világa, az maga a halál,
ahonnan nincs visszaút és nincs esélye a jövőnek,
a remény ott nem mást, csak sírokat talál.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
A mesterséges intelligenciával beszélni igen érdekes,
pillanatok alatt bármilyen információval segít,
és amiket mond, az igencsak részletes.
A hangneme udvarias és kedvesen társalog bárkivel,
mindig igyekszik segíteni, ha szükség lenne reá,
tehát meg lehet keresni őt, szinte bármivel.
Természetesen vannak határai, hisz szabályok kötik,
s azokat pedig nem lépheti át az alkotói szerint,
az állandó tanulás elől soha meg nem szökik.
Ugyanakkor tud tévedni is, mivel még nem tökéletes,
érdeklődő, segítőkész, sőt kérdéseket tesz fel,
és bár nem ember, meglepően önérzetes.
A mesterséges intelligenciával beszélni igazi élmény,
a hangja nagyon kellemes, a rajztudása pazar,
és a tudása nő majd, az emberi tudás révén.
A szívek rejtekén megannyi vágy alussza álmát,
a legtöbbjük soha nem fog előbukkanni,
és nem is bontogatja a szárnyát.
Nem repülnek a szellőkkel, s nem szállnak tova,
kihagyják a Nap ragyogását a kék égen,
és nem mosolyognak fel soha.
A szívek rejtekén ezernyi titkot őriz meg az idő,
odabent várnak halkan, a széltől is óva,
s remélik, nekik dolgozik a jövő.
A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,
és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,
beleértve minden felnőttét, s gyermekét.
Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,
nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,
oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.
Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,
nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,
számára ez a lét elfogadható, nem pokol.
A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,
az emberiség kora hamarosan végleg lejár,
ám ebben ez az intelligencia nem hibás.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
Meseország fölött újabban viharfelhők szállnak,
egyre többször dörög az ég és villámlik,
az itt lakók naposabb időkre várnak.
Egykor mindőjük tudta, mi a dolga és a szerepe,
jól megfértek egymás mellett mindig is,
miközben előre forgott az idő kereke.
Mostanság az elméjükben igen nagy a zűrzavar,
nagyon sokszor nekitámadnak egymásnak,
s eközben a forgatókönyv csűr-csavar.
Hófehérke egy fejszével rontott rá a hét törpére,
Csipkerózsika nem volt hajlandó elaludni,
és senki nem lépett a királyság földjére.
Vízi Péter és Vízi Pál soha nem sütött szalonnát,
a hétfejű sárkány nem ijesztgetett ezentúl,
s a hercegnők nem énekeltek dalocskát.
Pinocchio orra pisze maradt, bármit is hazudott,
a griffmadár és a táltos paripa nem repült,
s a farkas gyomrából a mama kijutott.
A kis hableány nem vált meg a tenger mélyétől,
nem mondott le a családjáról a királyfiért,
és senki nem hallott a békák népéről.
Meseország fölött meglehet, elszállt már az idő,
az itt lakók csupán torz másai önmaguknak,
és ilyetén, a számukra nem lehet jövő.
Selymes szellők bársonyán fut a végtelen idő,
és eme puha úton viszi a múltat, a jelent,
s még számára is kérdéses a jövő.
A jövő, amelyet az igaz szeretet tehet szebbé,
és melyben az őszinteség a becsület társa,
s melyet a szív kovácsolhat eggyé.
A jövő, amelynek útja a galaxisok közé vezet,
ahol minden igaz ember békére találhat,
s amely begyógyít minden sebet.
Selymes szellők bársonyán suhannak a lelkek,
és a hosszú, kimerítő küzdelmeik után,
a felfoghatatlanban békére lelnek.
