Saját alkotásaim
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
Milyen fincsi a tücsök lábszára és a szárnya,
némi átalakítás után nem ropog annyira,
s nagyon odavaló, az emberi szájba.
Biztosan nem fogja elrontani senki gyomrát,
sőt, gátat vet az elhízás veszélyének is,
s ezzel megkönnyíti sokak sorsát.
Sok más bogár és féreg is bővíti a kínálatot,
mindenféle élelmiszerben benne lesznek,
s a készítők nem tűrnek el bírálatot.
Kinek is kellene a sült csirke, s a sült kacsa,
vagy a hatalmas libamáj, az oldalas,
amiket töm magába az elit java.
Ugyan ki enne hamburgert bogarak helyett,
netán töltött káposztát, sertés karajt,
mikor a szép jövő ím felsejlett.
Milyen fincsi finomságokat rejt a közeljövő,
ropogós lárvákat és frissen sült sáskákat,
ez a világ csodás, annyira lenyűgöző.
Más idők járnak, zordak, sokkal nehezebbek,
fárasztóbbak, kegyetlenebbek és sötétek,
melyben állandóan csak fenyegetnek.
Olyan idők, amelyben kihalnak az érzelmek,
eltompulnak az agyak, szívtelenség van,
és ahol keményen kiölik az értelmet.
Újabban a szeretet maradéka hevesen harcol,
menteni próbálja azt, ami még menthető,
miközben a hatalom gyilkol és sarcol.
Más idők járnak, a jövő koromsötétbe borul,
kegyetlen zsarnokság uralkodik a Földön,
s mindenki nyakán már a kötél szorul.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
Varázslatos az ősz, mégis zord idők járnak,
és olyan dolgok történnek folyamatosan,
melyek az embereknek nagyon fájnak.
Csodásan süt a Nap, mégis fáznak a lelkek,
egyfolytában érzik a közelgő hideg erejét,
és tudják, abban sok jóra nem lelnek.
Biz tanácstalanul kémlelik a szürkülő eget,
s látják, hogyan suhannak a viharfelhők,
sejtik, ennél sokkal rosszabb is lehet.
Varázslatos az ősz, s színesednek a levelek,
legyen a jövő bármilyen rideg és kemény,
a kitartáshoz erőt tud adni a szeretet.
Fény az út végén, mely reményt adhat végül,
amely kitartásra ösztönözhet mindenkit,
s melynek üzenete soha el nem évül.
Mely megdobogtatja a szíveket, megnyugtat,
békésen cirógatja a rettegő, sérült lelkeket,
s egy szebb, egy jobb világba eljuttat.
Megőrzi a békét, örömtelivé teszi a napokat,
szeretettel öleli át a Föld összes lényét,
és felvidítja a kicsiket, s a nagyokat.
Fény az út végén, egy új lehetőség, másik út,
másféle gondolkodás, erősebb akarat,
és a sötét jövő nem lesz olyan rút.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Elpusztítás alatt áll a jövő, immár véglegesen,
és abból, ami valaha is a jó részét alkotta,
minden elmúlik gyorsan, végzetesen.
Örökre vége mindannak, amiért érdemes élni,
ami megdobogtatta az emberi szíveket,
most eljött az idő rettegni, s félni.
A hiszékenység miatt alakult ki így a helyzet,
ehhez társult a gyávaság és a butaság is,
az értelem pedig már nagyon verzett.
Az életösztön, s a szeretet mára visszavonult,
az ármány, a gonosz, erősebb, mint valaha,
a becsület, a tisztesség visszaszorult.
Elpusztítás alatt áll a jövő, gyorsul a folyamat,
ám mielőtt örök sötétségbe borulna a világ,
lecsapolhatnánk a bűzös mocsarat.
Díszcsomagban tálalják elénk a sok mocskot,
s amíg nem bogozzuk ki a selyemzsinórt,
nem láthatjuk meg a rengeteg gondot.
A dobozban több kisebb doboz, bennük a vég,
a sötét jövő, s a jól megtervezett ármányok,
ott lapulnak már nagyon-nagyon rég.
Arra várnak csendben, hogy kijussanak végre,
s rászabadulhassanak majd az egész világra,
addig, míg az emberek nem térnek észre.
Díszcsomagban tálalják elénk biz a halálunk,
a feladók remegve várják a kicsomagolást,
s végünk is lesz, ha a sorba beállunk.
