Saját alkotásaim
A sötétség nem pihen, újra és újra támad,
el szeretné emészteni a ragyogó fényt,
mely felé iszonyú gyűlölete árad.
Minden erejét és gonoszságát összeszedi,
bármire képes a győzelme érdekében,
s erejét a fénnyel folyton összeveti.
Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,
a praktikái gonosznál is gonoszabbak,
és ölni készül a legnagyobb kéjjel.
A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,
s amennyiben a fény nem fog küzdeni,
hitvány vágya beteljesülésre lel.
Az élet nem adja fel, újra és újra talpra áll,
s legyen bármekkora nyomás alatt is,
harcol, nem pedig a csodára vár.
Mint a mondabeli főnixmadár új életre kel,
s hiába pusztítják háborúk, vagy mérgek,
végezetül újfent és ismét csak nyer.
Az élet nem adja fel, sem most, sem soha,
s bármennyire is igyekszenek megtörni,
neki a végtelenben is marad nyoma.
Az élet sokszor meggyötör, megkínozza a lelket,
lehervasztja a fáradt arcokról a mosolyt,
s az ember kiutat nehezen lelhet.
Mindig újabb akadályt állít, s valamennyi nehéz,
elcsúfítja a szép álmokat, kiöli a vágyakat,
és mindezt még számtalan baj tetéz.
Az öröm sokszor nem felhőtlen és bizony kevés,
az érzelmek terén is hihetetlen a zűrzavar,
s evés helyett néha marad a nyelés.
Az élet sokszor meggyötör, ám muszáj harcolni,
meg kell küzdeni a problémákkal, a sorssal,
s végül talán sikerül nagyot alkotni.
Ármányos szavak, melyekkel irányítani lehet,
amelyek mételyezik a lelket, a szívet,
s melyek ellen csak az ész tehet.
Az ész, mely egyre ritkábban bizonyítja létét,
hihetetlenül le van tompítva és butítva,
s így nem érzi a vesztét, a végét.
Az a kevés mi megmaradt, s kitartóan harcol,
mindent bevet, hogy mentse a menthetőt,
s az időbe segélykiáltást karcol.
Hihetetlen, mekkora erő rejtőzik a beszédben,
mennyire meg tudnak téveszteni bárkit,
s ez fegyver a zsarnokok kezében.
Ármányos szavak mérge tornádóként tombol,
nem áll le és nem pihen meg mindaddig,
amíg minden jót le nem rombol.
Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,
s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,
éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.
Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,
és folyamatosan fenntartották a békességet,
eme szónak a legtisztább értelmében.
Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,
sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,
s ezalatt a sötétség szárba szökkent.
A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,
a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,
állandósult a félelem és a tilalmak.
Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,
mára viszont a viharfelhők fogságában él,
s onnan küld néha egy biztató jelet.
Érzelmi bizonytalanság szövi át az életünk,
és nem telik el nap álmodozás nélkül,
ezt bizony meg kellene értenünk.
Sajgó és szomorú szívek vívják a harcukat,
mindőjük a maga baját tarja fontosnak,
egész nap csörtetve a kardjukat.
Az igazat meg sosem hallva tetéződik a baj,
az érzések indulatos árjában fuldokolva,
óriási erővel dübörög a belső zaj.
A belső zaj, mely megzavarja az érzékeket,
egymás ellen fordíthat, gyűlöletet kelt,
és eltiporhatja az igazi értékeket.
Érzelmi bizonytalanság övezi ezt a világot,
és a Földön lakó valamennyi embert,
nincs olyan, ki még nem hibázott.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Elvett életek, megnyomorított, tönkretett emberek,
mesterségesen elpusztított gazdaság, s éghajlat,
a nyakunkba zúdított probléma rengeteg.
Már nem a pénzért kell küzdeni, hanem az életért,
a megmaradásért, a családunkért, s magunkért,
hiszen az eddigi életünk örökre véget ért.
Bármilyen hihetetlen is legyen, ám sajna ez a való,
az ármány mételye gonoszul ellepte a világot,
és megtévesztette azt, mint egy trójai faló.
Amíg abban a hiszemben telnek a napok, a percek,
hogy minden rendben, visszatért a normalitás,
addig a sötét homályban új méreg serceg.
Nem lesz kegyelem, sem kímélet, sem könyörület,
s mindaddig nem lesz valódi nyugalom soha,
míg véget nem ér ez a tébolyult őrület.
Elvett életek és koszorúkkal borított sírok tömege,
ha az emberiség harc nélkül feladja önmagát,
nem reményektől csillog a jövő fövenye.
Tiltások között élve az élet nem igazi élet,
korlátozottak a jogok, nincs szabadság,
és mindettől szenved a sok lélek.
Ne tedd ezt, vagy nem szabad olyat tenni,
fizesd az adókat rendesen, hűségesen,
s ha parancsolják el kell menni.
Nem vitatkozhatsz, s mindent el kell tűrni,
önfeledten már nem is örülhetsz igazán,
ehhez nemigen van mit hozzáfűzni.
Mossák az agyadat, amíg van benne tudat,
nem lehet önálló gondolatod sohasem,
s az urak mindig mutatják az utat.
Elvárják, hogy magadba szúrasd a mérget,
majd jókat nevetnek az ostobaságodon,
s az életed kínok között érhet véget.
Tiltások között élve, elpusztítod önmagad,
és ha harc nélkül feladod az álmaidat,
mi rád vár, az egy kicsi földdarab.
Aki győzni akar, annak harcolnia kell érte,
máskülönben elvész hitványul, gyáván,
és hiába néz fel könyörgően az égre.
Ez így volt, s így is marad minden korban,
és mindazok, akik nem álltak ki küzdeni,
elhullottak mind, egymás után, sorban.
A világ kegyetlen, nem kímél, nem sajnál,
míg hasznot húzhat valakin, élni hagyja,
amúgy mindenkit legyűr, s kihasznál.
Aki győzni akar, gladiátorként kell tennie,
mivel a tét nem kevés, élet, avagy halál,
így bátornak, s keménynek kell lennie.
