Saját alkotásaim
Nem minden út vezet a fény felé, a sötétség is csábít,
rejtélyekkel, kételyekkel és titkokkal gyötör,
miközben számtalan módon elámít.
Nem minden út vezet a fény felé és választani nehéz,
könnyedén elbizonytalanodhat bármely lélek,
mire rájön, szemfényvesztés az egész.
A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,
el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,
ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.
A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,
elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,
a szeretetet, a reményt, s minden virágot.
Amikor kezd elfogyni a levegő, fulladozik az ember,
a látása elhomályosul, az agya pedig eltompul,
és hirtelen, eme helyzetből kiutat nem lel.
Erőlködni kezd, levegőért kapkod, s félelem járja át,
miközben szédül, önmaga életére gondol végig,
ám a megmenekülésére esélyt biz nem lát.
Amikor kezd elfogyni a levegő és a reményt kizárja,
térdre rogy, szenved, s ekkor fény veszi körül,
feltűnik egy angyal, aki az ablakot kitárja.
A világűr angyala a végtelent járja és a lelkeket védi,
összegyűjti őket a galaxis minden szegletéből,
s egy jó lelket sem hagy, a pokolban égni.
Csillagködökön át szárnyal és a ragyogó fény vezeti,
a tetteit a szeretet irányítja, segít, ahol csak tud,
s a Föld bolygónál időzik, hacsak teheti.
A világűr angyala a végtelent járja, nem pihen soha,
tudja, hogy mindig van, aki a segítségére vár,
az emberek számára, ő egy igazi csoda.
Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,
a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,
a fákon, a bokrokban, madárének csendül.
Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,
a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,
s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.
A fehér virágok földjén, tündérek élnek, csodás lények,
a mesebeli erdő mélyén, az emberektől igen távol,
hírvivői ők a jóságnak, a békének, s a fénynek.
A fehér virágok földjén tündérek élnek és sosem félnek,
varázsuk észrevétlen védelmezi az arra érdemeset,
őrzői ők a lelkeknek, a szeretetnek, s a szépnek.
Az örök homályban élők boldogok, a fény nem zavarja őket,
s nem kell félniük a tisztánlátás okozta sokktól,
így bátran, lehetetlen álmokat szőnek.
Az örök homályban élők boldogok, vesztenivalójuk nincsen,
semmiképp nem árthat nekik a szörnyű valóság,
s azt el sem fogadnák, semmi kincsen.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,
a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,
s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.
Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,
a szeretet, az igazság és a becsület fényére,
melyek pontot tesznek a sötétség végére.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
