Saját alkotásaim
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, hiába akarja,
s hiába ármánykodik minden elképzelhető módon,
végül mégsem nyerhet és ez annyira zavarja.
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, bár próbálja,
s ennek érdekében elkövet bármit, a lehetetlent is,
ám meglehet, végül leketyeg majd az órája.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,
nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,
és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.
Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,
hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,
sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.
A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,
szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,
s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,
nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,
ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.
Meddig lapulsz még a hamu alatt, józanságnak tüze,
és meddig hagyod még, hogy rajtad tapossanak,
mikor tör fel belőled, az elnyomottság dühe?
Mikor mutatod meg hatalmas erődet, meddig vársz,
miért hagyod, hogy elvegyék a parázsló reményt,
s nem érzed azt, hogy nagyon tévutakon jársz?
Meddig lapulsz még a hamu alatt gyáván és rettegve,
hogyan veszthetted el ennyire az egykori fényed,
s miért nem lángolsz, a becsületnek engedve?
Amíg lecsukva maradnak a szemek, addig nem látnak,
nem látják a Napot az égen, a Holdat az éjben,
s azt sem, mi történik, lesz-e még másnap.
Amíg lecsukva maradnak a szemek, nem látják a fényt,
s így nem láthatnak kiutat sem a mély sötétből,
elfogadnak minden hazugságot, mint tényt.
A sötétség mindig igyekszik bekebelezni a fényt, magát,
bármit megtenne, hogy a ragyogását megszüntesse,
s eme céljáért, örök időktől kezdve vívja a csatát.
A sötétség mindig igyekszik bekebelezni minden életet,
legyen az bármilyen apró, vagy bármilyen csekély is,
és ezen okból, próbálja befolyásolni a végzetet.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
Nem minden út vezet a fény felé, a sötétség is csábít,
rejtélyekkel, kételyekkel és titkokkal gyötör,
miközben számtalan módon elámít.
Nem minden út vezet a fény felé és választani nehéz,
könnyedén elbizonytalanodhat bármely lélek,
mire rájön, szemfényvesztés az egész.
A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,
el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,
ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.
A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,
elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,
a szeretetet, a reményt, s minden virágot.
Amikor kezd elfogyni a levegő, fulladozik az ember,
a látása elhomályosul, az agya pedig eltompul,
és hirtelen, eme helyzetből kiutat nem lel.
Erőlködni kezd, levegőért kapkod, s félelem járja át,
miközben szédül, önmaga életére gondol végig,
ám a megmenekülésére esélyt biz nem lát.
Amikor kezd elfogyni a levegő és a reményt kizárja,
térdre rogy, szenved, s ekkor fény veszi körül,
feltűnik egy angyal, aki az ablakot kitárja.
A világűr angyala a végtelent járja és a lelkeket védi,
összegyűjti őket a galaxis minden szegletéből,
s egy jó lelket sem hagy, a pokolban égni.
Csillagködökön át szárnyal és a ragyogó fény vezeti,
a tetteit a szeretet irányítja, segít, ahol csak tud,
s a Föld bolygónál időzik, hacsak teheti.
A világűr angyala a végtelent járja, nem pihen soha,
tudja, hogy mindig van, aki a segítségére vár,
az emberek számára, ő egy igazi csoda.
