Saját alkotásaim
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, abból jó nem lehet,
ahogy abból sem, ha gyilkosok uralják eme világot,
és a hóhérok bárdja, csak fejvesztéshez vezet.
Az emberek fel sem fogják és el sem hiszik a valóságot,
elvannak a maguk kis álomvilágában, s rettegnek,
nem tudják levetkőzni az emberi gyarlóságot.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, elköszön a remény,
nem bírja tovább elviselni a rengeteg ostobaságot,
és azután nem süt ki a Nap, a szabadság egén.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, a fény nem adhatja fel,
muszáj küzdenie, különben minden el fog veszni,
és akkor a világ, reményre soha nem lel.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, s eltakarhatja a Napot,
rettegésben tarthatja az összes élőlényt a Földön,
ám a ragyogás megmenthet kicsit, nagyot.
A sötétség bolygóján gyülekeznek a rémek, egyre többen,
és miközben gyakorta tombol a vihar eme bolygón,
remélik, a dédelgetett álmuk szárba szökken.
Ősidők óta titokban élnek, s készülnek a nagy támadásra,
hiszen tudják, ha egyszer a Nap megvilágítja őket,
nem sok idejük marad majd a számadásra.
Mindig is rettegtek a fénytől, mert az égette csúf bőrüket,
ám néha muszáj kimozdulniuk a rejtekhelyeikről,
és emiatt erőt vett rajtuk a téboly, az őrület.
A sötétség bolygóján gyülekeznek a rémek és várakoznak,
várják a megfelelő pillanatot, az örök éj eljövetelét,
de addig is, az élettel, s a halállal játszadoznak.
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, hiába akarja,
s hiába ármánykodik minden elképzelhető módon,
végül mégsem nyerhet és ez annyira zavarja.
A sötétség nem győzheti le mindig a fényt, bár próbálja,
s ennek érdekében elkövet bármit, a lehetetlent is,
ám meglehet, végül leketyeg majd az órája.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt, a halálát akarta,
nem bírta elviselni a jótékony hatásait sohasem,
és minden tudása, tette, bántotta, zavarta.
Zavarta, hogy az emberek szerették és nagyon várták,
hiszen általa lettek boldogabbak, s vidámabbak,
sőt, azt is fájlalta, ha felkapcsolták a lámpát.
A fény jelképezi az értelmet, a reményt meg az esélyt,
szeretettel tölti fel a lelkeket, megnyugvást adhat,
s igyekszik elhárítani az ármányt, a veszélyt.
A sötétség mindig is gyűlölte a fényt és gyűlölni fogja,
nem bírja elviselni a ragyogását, s az éltető erejét,
ezen okból önmaga lesz, saját maga foglya.
Meddig lapulsz még a hamu alatt, józanságnak tüze,
és meddig hagyod még, hogy rajtad tapossanak,
mikor tör fel belőled, az elnyomottság dühe?
Mikor mutatod meg hatalmas erődet, meddig vársz,
miért hagyod, hogy elvegyék a parázsló reményt,
s nem érzed azt, hogy nagyon tévutakon jársz?
Meddig lapulsz még a hamu alatt gyáván és rettegve,
hogyan veszthetted el ennyire az egykori fényed,
s miért nem lángolsz, a becsületnek engedve?
Amíg lecsukva maradnak a szemek, addig nem látnak,
nem látják a Napot az égen, a Holdat az éjben,
s azt sem, mi történik, lesz-e még másnap.
Amíg lecsukva maradnak a szemek, nem látják a fényt,
s így nem láthatnak kiutat sem a mély sötétből,
elfogadnak minden hazugságot, mint tényt.
A sötétség mindig igyekszik bekebelezni a fényt, magát,
bármit megtenne, hogy a ragyogását megszüntesse,
s eme céljáért, örök időktől kezdve vívja a csatát.
A sötétség mindig igyekszik bekebelezni minden életet,
legyen az bármilyen apró, vagy bármilyen csekély is,
és ezen okból, próbálja befolyásolni a végzetet.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
