Saját alkotásaim
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
Amikor a félelem az úr és az elme csupán szolga,
a lélek csendben meghúzza magát a sarokban,
holott neki nem az lenne a szerepe, a dolga.
Amikor a félelem az úr, a szeretet és a szív pihen,
mindketten simogatásról, ölelésről álmodnak,
amilyenben volt már részük egykor, régiben.
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
Ragyogó napsütésben járom az utam, utcákat, tereket,
mindenfelé rügyező fákat és bokrokat látok,
s az örökzöldeken számtalan levelet.
Miközben haladok előre, az emlékeim között kutatok,
felidézem az elhunyt rokonaim arcát, tetteit,
s azt is, hogy a sors hová is juttatott.
Ragyogó napsütésben járom az utam, a szívem dobog,
a régi szép pillanatok feldobták ezt a sétámat,
s ilyen körutakat, még biztos tenni fogok.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Az álmok bolygóján bármikor megtörténhet bármi,
az elme csodás dolgokat képes varázsolni,
és könnyű a fantáziák földjén járni.
Szemet gyönyörködtető tájak, békesség, nyugalom,
egy igazán mesés világ, lelket felemelő érzés,
ezen a helyen nem létezik unalom.
Az álmok bolygóján megszépülnek a titkos vágyak,
és életre kelnek a szívben rejtőző érzelmek,
miközben a madarakkal szállnak.
A kalitka fogságában vidáman énekelnek a madarak,
az életről, a természet szépségéről, a kék égről,
s csicseregve idézik fel a régi, szép nyarakat.
Énekelnek a barátságról, a szeretetről, a szerelemről,
a ragyogó Napról, a tollaikat borzoló szellőről,
a virágokról, a fákról és a zöld levelekről.
Amíg dalolnak, elfeledik, hogy igazából csak foglyok,
ez fel sem tűnik nekik, hiszen kapnak enni, inni,
s úgy érezhetik, hogy elkerülik őket a gondok.
A kalitka fogságában élnek, s kívül sok szépet látnak,
látják a felhőket és a szabadon szárnyaló társaikat,
akik hamarosan majd maguk is fogollyá válnak.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
Mire vágynak az emberek? Egészségre, szeretetre,
boldogságra, örömre, vidámságra, jólétre,
és nem kihasználtságra, fegyverekre.
Szerelemre, megértésre, elfogadásra, nyugalomra,
békességre, nem háborúkra, fenyegetésekre,
s arra, hogy élve vonuljanak nyugalomba.
Igaz ölelésekre, egy élhető életre, szabad akaratra,
szépségre, jóságra, az érzelmeik viszonzására,
és szállni a reménnyel, minél magasabbra.
Mire vágynak az emberek? Arra, hogy élhessenek,
mindennemű korlátozás, sanyargatás nélkül,
és soha, de soha többé ne félhessenek.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
