Saját alkotásaim
Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,
olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,
s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.
Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,
s végül senkinek nem maradhat semmije,
hiszen el kell tartani a hazug csalókat.
Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,
hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,
s aztán örömtáncot lejteni mindettől.
Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,
örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,
s hogy a halál mosolyogva érkezik.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Mennyire jó lenne egy gondtalan világban élni,
ahol a békesség és a boldogság természetes,
s amelyben nem kellene sosem félni.
Ahol mindig ragyog a Nap és ahol zöldell a rét,
kristálytiszták a vizek, bőven terem a föld,
s ahol soha nem lesz veszélyben a lét.
Ahol a szeretet szívből jövő és a becsület tiszta,
az ölelés igazi, a család, a barátság fontos,
s ahol a múltat senki nem sírja vissza.
Mennyire jó lenne egészségesen élni az éveket,
és jó emberként megöregedni annak idején,
leélve egy gyönyörű, s teljes életet.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
A gonosz markában szenvednek az emberek,
békés napokat élhetnének, ha engednék,
s lehetnének egymáshoz kedvesek.
Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,
és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,
ha nem uralnák őket, mint a bábokat.
Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,
és szerettei körében boldogan ellehetne,
ha nem uszítana az ármány megint.
Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,
egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,
s számukra ez a bolygó csupán legelő.
Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,
amelyet meg kell szüntetni minél előbb,
s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.
A gonosz markában megsemmisülhet az élet,
és semmi nem marad meg az igazi jóból,
ha nem küzd összefogva minden lélek.
A hitelek csapdájában rengeteg ember kínlódik,
és talán az életük végéig nem lelnek kiutat,
a legtöbbjük emiatt a haláláig vívódik.
Számukra mindennap egy rettegés, s igazi átok,
a lelkük megtörten, meggyötörten szenved,
elhagyta őket a remény és rútak az álmok.
Elvesztettek szinte mindent, keserűek a napjaik,
egyik tragédia a másik után éri mindőjüket,
és egyre keményebbek a kínzó harcaik.
A hitelek csapdájában vergődve a lét kegyetlen,
s miközben e pokolból menekülni vágynak,
félnek, ez nem fog sikerülni a jelenben.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
A csillagok útján sétálnak az eltávozó lelkek,
köröttük mindenfelé varázslatos az űr,
s ők remélik, végre békére lelnek.
A galaxisok között hihetetlen az a nyugalom,
ami eddig elképzelhetetlen volt számukra,
s annak, ki idejut, ez igazi jutalom.
A csillagok útján haladva az emlékek szépek,
hisz megszépültek e csodás ragyogásban,
s ebben nem volt részük, amíg éltek.
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
Néha nem ártana elgondolkodni, kik is vagyunk,
miért is élünk ezen a Földön, milyen okból,
s magunk után milyen emléket hagyunk.
Nem ártana kiüríteni elméinkből a sok szemetet,
mindazt a sok mocskot, amit reánk öntöttek,
és átérezni, mit is jelent az igazi szeretet.
Nagyon jó lenne egy igazságosabb, s jobb világ,
ahol természetes lenne emberségesnek lenni,
és ahol nem léteznének vihart kavaró viták.
Néha nem ártana önnön lelkünkben elmélyedni,
s elfogultság nélkül beismerni a hibáinkat is,
mielőtt sikerülne életünk útján elvérezni.
