Saját alkotásaim
Mindenki a csúcsra vágyik, hogy a legjobb legyen,
s arról álmodik, kivívja mások tiszteletét,
mert bizony a most számít, a jelen.
Az álmok tengerén szakadatlan hajóznak a vágyak,
s mint a mesékben, a fantáziák világában,
mindig újabb kihívásokra találnak.
Mindenki a csúcsra vágyik, lehet öreg, vagy fiatal,
ám ez csak igen keveseknek adatik meg,
és legtöbbeknek elmarad a diadal.
Mikor leszáll az éj, felragyognak a csillagok,
s közöttük mosolyog a kerek arcú Hold,
mely odafönt is érzi a virágillatot.
A kertekben nyugalom honol, csend és béke,
ilyenkor nő a fű, mindenfelé új élet sarjad,
s lepihennek a nappal állatai végre.
Mikor leszáll az éj, csodás álmok kelnek útra,
életre keltik a fantáziák varázslatos világát,
s ezt megteszik minden éjszaka, újra.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Mindenkinek megvan a maga keserve, ami fáj,
ami égeti a lelkét, amely nyomorba dönti,
s amelyet sokszor elhallgathat a száj.
Legyen az idős, középkorú, vagy esetleg fiatal,
mindőjük küszködik valamivel az életében,
s az idők végezetéig tarthat a viadal.
Nem akarja megérteni egymást sajna az ember,
pedig túllépni a gondokon, s a fájdalmakon,
csakis együtt lehetséges majd egyszer.
Mindenkinek megvan a lehetősége és reménye,
ahogy megvannak a titkos álmai, s vágyai is,
ám ritkán kerül a sors az ember kezébe.
Nem mindegy, hogy mire is tartjuk magunkat,
hogy mennyire ismerjük a belső énünket,
és mily módon oldjuk meg a bajunkat.
Bizony számít, miképpen tudunk jól harcolni,
hogyan állunk ki önmagunkért bárki ellen,
s miért is hagyjuk magunkat hajszolni.
Mennyire könnyedén hajtjuk a fejünket igába,
s adjuk fel a régóta dédelgetett álmainkat,
belekiáltva panaszainkat eme világba.
Nem mindegy, hogy reménytelen e az életünk,
vagy sikeres, teli a legmélyebb érzésekkel,
s az sem, alszunk, vagy végre ébredünk.
Ha mindenki csak vár a sült galambra tátott szájjal,
s a szemeit behunyva álmodozik a jóról,
akkor ki is törődne bárki mással.
Vár, miközben telnek a percek, az órák és a napok,
kezd türelmetlen lenni, s korog a gyomra,
érzi, ideje alkotni valami nagyot.
Érzi, ám mégsem tesz semmit, tegyék meg mások,
azonban ez a gondolkodás a vég felé visz,
s kútba eshetnek a szép álmok.
Ha mindenki tétlenül ül, s bambán bámul maga elé,
biz csalódhat, mert a többi ugyanezt teszi,
s mind haladnak az éhhalál felé.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
Nyugodalmas éjszakákon, amikor világít a Hold,
s körötte fényesen ragyognak a csillagok,
az alvó világ nem is olyan zord.
Mindenfelé békesség árad, s a félelem is lepihen,
a nyugalmat változatos álmok színesítik,
s talán hihetetlen, de van ilyen.
Nyugodalmas éjszakákon az élet szépnek látszik,
s miközben baglyok suhannak csendesen,
a Hold fénye az ablakokon játszik.
Mikor lehullanak a lelket fogva tartó láncok,
s megszűnik az oly régóta tartó nyomás,
végre útjára indulhatnak az álmok.
Annyi év keserű rabság után szabadok végre,
szárnyalhatnak a széllel a felhők között,
s többé nem vágynak le a mélybe.
Mikor lehullanak a hihetetlen méretű terhek,
amelyek súlyát felfogni is nagyon nehéz,
a lélek új reményre, s békére lelhet.
Csillagfényes estéken, mikor a Hold magasan jár,
csilingelő madárdal hangjait viszi a szellő,
s az élővilág pihentető nyugalomra vár.
Lassan elcsitulnak a neszek, a zörejek és a zajok,
a legtöbb ember hazatér, eleget szorgoskodtak,
s álomra hajtják a fejüket kicsik, nagyok.
Csillagfényes estéken útjukra indulnak az álmok,
s miközben csodás helyekre viszik az alvókat,
az éjben szentjánosbogarak ropják a táncot.
