Saját alkotásaim
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Látszólagosság az egész élet, mindig is az volt,
soha nem a valóság tükröződött vissza,
és semmi nem az, amiről szólt.
A jó a mesék világában hódít, s a valóban lapít,
a rossz pedig, amely a szavakban veszít,
keményen az igazságra tanít.
A szép álmok köddé válnak, hiszen csak álmok,
a rémálmok ellenkezőleg, valóra válnak,
s a sors bizonyítja, hogy álnok.
A szerelem vak, elhiteti, biz csodálatos minden,
a harag és a gyűlölet felébreszt gyorsan,
s jelzi, épp ideje eltűnni innen.
A kimondott szavak sokszor hazugok, hamisak,
ugyanakkor az igaz tettek bizonyítanak,
és megmutatják, sokan naivak.
Látszólagosság uralja az elméket és a szíveket,
manipulálja a tudatot, hat az érzésekre,
szürkének láttatva a pazar színeket.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
A szívek rejtekén megannyi vágy alussza álmát,
a legtöbbjük soha nem fog előbukkanni,
és nem is bontogatja a szárnyát.
Nem repülnek a szellőkkel, s nem szállnak tova,
kihagyják a Nap ragyogását a kék égen,
és nem mosolyognak fel soha.
A szívek rejtekén ezernyi titkot őriz meg az idő,
odabent várnak halkan, a széltől is óva,
s remélik, nekik dolgozik a jövő.
Mindenki a csúcsra vágyik, hogy a legjobb legyen,
s arról álmodik, kivívja mások tiszteletét,
mert bizony a most számít, a jelen.
Az álmok tengerén szakadatlan hajóznak a vágyak,
s mint a mesékben, a fantáziák világában,
mindig újabb kihívásokra találnak.
Mindenki a csúcsra vágyik, lehet öreg, vagy fiatal,
ám ez csak igen keveseknek adatik meg,
és legtöbbeknek elmarad a diadal.
Mikor leszáll az éj, felragyognak a csillagok,
s közöttük mosolyog a kerek arcú Hold,
mely odafönt is érzi a virágillatot.
A kertekben nyugalom honol, csend és béke,
ilyenkor nő a fű, mindenfelé új élet sarjad,
s lepihennek a nappal állatai végre.
Mikor leszáll az éj, csodás álmok kelnek útra,
életre keltik a fantáziák varázslatos világát,
s ezt megteszik minden éjszaka, újra.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Mindenkinek megvan a maga keserve, ami fáj,
ami égeti a lelkét, amely nyomorba dönti,
s amelyet sokszor elhallgathat a száj.
Legyen az idős, középkorú, vagy esetleg fiatal,
mindőjük küszködik valamivel az életében,
s az idők végezetéig tarthat a viadal.
Nem akarja megérteni egymást sajna az ember,
pedig túllépni a gondokon, s a fájdalmakon,
csakis együtt lehetséges majd egyszer.
Mindenkinek megvan a lehetősége és reménye,
ahogy megvannak a titkos álmai, s vágyai is,
ám ritkán kerül a sors az ember kezébe.
Nem mindegy, hogy mire is tartjuk magunkat,
hogy mennyire ismerjük a belső énünket,
és mily módon oldjuk meg a bajunkat.
Bizony számít, miképpen tudunk jól harcolni,
hogyan állunk ki önmagunkért bárki ellen,
s miért is hagyjuk magunkat hajszolni.
Mennyire könnyedén hajtjuk a fejünket igába,
s adjuk fel a régóta dédelgetett álmainkat,
belekiáltva panaszainkat eme világba.
Nem mindegy, hogy reménytelen e az életünk,
vagy sikeres, teli a legmélyebb érzésekkel,
s az sem, alszunk, vagy végre ébredünk.
