Saját alkotásaim
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
Suhanó álmok járják a táncukat a csillagok között,
van mindenféle, jó, rossz, vidám, szomorú,
és ember áll, valamennyi mögött.
Emlékek, elképzelések, vágyak adják az alapjukat,
fantázia teszi színesebbé az estek sokaságát,
és éjjelente folytatják kalandjukat.
Suhanó álmok pihentetik a fáradt elméket reggelig,
ellazítják a testet, amely túl sok terhet cipel,
és ilyenkor nyugalomhoz engedik.
Elhinni a valótlanságot, ez sajnos ma már a sikk,
és nem szembemenni a szutykos, sötét árral,
ez az, aminek örül, az az aljadék klikk.
Nem elfogadni az értelem szavát, ez a való álom,
fejet hajtani, mindent átadni a hiteltelennek,
és ilyenformán elbukni, bármiféle áron.
Elhinni a valótlanságot, ez amit tőlünk elvárnak,
nem gondolkodni, hanem engedelmeskedni,
és ilyetén feszítenek minket egymásnak.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Látszólagosság az egész élet, mindig is az volt,
soha nem a valóság tükröződött vissza,
és semmi nem az, amiről szólt.
A jó a mesék világában hódít, s a valóban lapít,
a rossz pedig, amely a szavakban veszít,
keményen az igazságra tanít.
A szép álmok köddé válnak, hiszen csak álmok,
a rémálmok ellenkezőleg, valóra válnak,
s a sors bizonyítja, hogy álnok.
A szerelem vak, elhiteti, biz csodálatos minden,
a harag és a gyűlölet felébreszt gyorsan,
s jelzi, épp ideje eltűnni innen.
A kimondott szavak sokszor hazugok, hamisak,
ugyanakkor az igaz tettek bizonyítanak,
és megmutatják, sokan naivak.
Látszólagosság uralja az elméket és a szíveket,
manipulálja a tudatot, hat az érzésekre,
szürkének láttatva a pazar színeket.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
A szívek rejtekén megannyi vágy alussza álmát,
a legtöbbjük soha nem fog előbukkanni,
és nem is bontogatja a szárnyát.
Nem repülnek a szellőkkel, s nem szállnak tova,
kihagyják a Nap ragyogását a kék égen,
és nem mosolyognak fel soha.
A szívek rejtekén ezernyi titkot őriz meg az idő,
odabent várnak halkan, a széltől is óva,
s remélik, nekik dolgozik a jövő.
