Saját alkotásaim
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Akarunk-e eme világon élni, szenvedni és küzdeni,
megkérdezte tőlünk ezt bárki, születésünk előtt,
mielőtt minket erre a pokolra kívánt küldeni?
A hormonok játékai és a termékei vagyunk csupán,
a természetes ösztön eredményei, s a végtermék,
melyek kényszerből élnek, s bámulnak bután?
Kinek kell ez a világ, amelyből hiányzik a szeretet,
ahol nem létezik becsület, tisztesség és igazság,
s melyben nem kímélnek felnőttet, gyereket?
Akarunk-e eme világon élni, ahol nincsen remény,
ahol esélyünk a jóra a nullával egyenlő mindig,
és amelyben a lét maga is nehéz, s kemény?
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
Mivé is leszünk az időnek fodrozódó sodrában,
mivé válunk az egyre keményedő életben,
s hogyan tart a sors ennyire fogságban?
Miért is vagyunk olyanok, mint egy apró virág,
amelyiket a legkisebb szél is meghajlíthat,
s még csak nem is tud minderről a világ?
Hogyan válhat zavarossá a kristálytiszta patak,
amelyikben egykoron a pisztrángok úsztak,
s melyben ma már senki nem fog halat?
Miként juthat valaki csakúgy a szakadék aljára,
mikor egykor fentről, a magasból nézett alá,
s onnan nevetett mindenkinek az arcába?
Mivé is leszünk, ha végleg kihuny a csillagunk,
és egykori ragyogásunk immár a múlté lesz,
s többé soha, senkinek nem csillogunk?
Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,
ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,
s igyekszik némítani a benső én szavait.
E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,
s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,
eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.
Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,
amely így, megsebezve, továbbra is remél,
és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.
Enyhe fuvallat hűsíti ezt a kegyetlen hőséget,
s ad némi frissülést a forróság közepette,
elfújva egyúttal az álmodott bőséget.
Tikkadtan piheg a remény is, már nincs ereje,
izzadtságban fürdik és elvesztette a hitét,
amely szerint a biztatás az ő szerepe.
Szenvednek az állatok, s az árnyékba bújnak,
kókadoznak a növények csapadék nélkül,
várva, hogy a kínzó napok elmúlnak.
Enyhe fuvallat sejteti, hogy változás közeleg,
s hamarosan vége lesz a nehéz napoknak,
mivel a kellemes ősz egyre közelebb.
Mint vízcseppeken a szivárvány, olyan az élet,
egyik pillanatban még ragyog, tündököl,
s a következőben eltűnik végleg.
Amíg tündököl, legyőzhetetlennek érzi magát,
a Nap mosolya cirógatja, a szellő hűsíti,
s minden percben hallatja a szavát.
Mikor fordul a kocka, s az éjjel árnya közeleg,
hűvösebbre, zordabbra fordul eme világ,
és a fényhez nem engedi közelebb.
Mint vízcseppeken a szivárvány, színes varázs,
s bár röpke illúziónak hat, mégis azt súgja,
újra fellángol a szívekben a parázs.
Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,
s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,
bezzeg a rossz, az mindig marad.
Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,
mindennap képes valami borzasztót tenni,
az emberre ömlesztve sok terhet.
Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,
s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,
a szív megőrzi mindezt a halálig.
Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,
lassan fogalma sincsen már semmiről sem,
s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.
Annyi információ bombázza az elméjét naponta,
hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,
s pont ezért van mindig sarokba szorítva.
Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,
és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,
ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.
Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,
minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,
és az elvesztett esély biza nem tér vissza.
