Saját alkotásaim
A mézesmadzag deleje sokszor túlontúl hatásos,
s amikor eme varázs végleg kiteljesedik,
a végeredmény legtöbbször halálos.
E madzag bűvkörébe vonzza azokat, akik vakok,
és lassan ható mérget csepegtet a füleikbe,
amitől aztán el is hiszik, hogy nagyok.
A mézesmadzag deleje hamis ígéretekkel csábít,
és igen ügyesen bájolja el az emberiséget,
minden értelmet, s józanságot elhárít.
Hazug alapokon épülnek a magas, hazug falak,
hazug anyagból készülnek az építőanyagok,
s eme hazugságokra nincsenek szavak.
Hazug a talapzat és hazug minden apró részlet,
hazugok a csempék, az ablakok, s az ajtók,
ahogy hazug a tetőszerkezet, s a végzet.
Hazug alapokon fekszik az is, ami nem látszik,
és a hazugságok tengere elmossa a partokat,
amíg a hazug téboly az elmékkel játszik.
A béke világában a háborúk soha nem léteznek,
nincs harag, gyűlölet, nincs ellenségeskedés,
és nincsenek olyanok, akik éheznek.
Minden nyugodt, néha még a szellő sem lebben,
a Nap mosolyogva ragyog az ég kékjében,
és ezt lefesteni sem lehetne szebben.
A szeretet ereje átjár mindenkit, az összes lelket,
boldogan telnek a percek, az órák, a napok,
és e helyütt, bárki biztonságra lelhet.
Természetes a segítőkészség, az emberek vígak,
sokat nevetgélnek együtt, igen kedélyesek,
és soha, de soha, semmiért nem sírnak.
A béke világában a csillagok őrködnek az éjben,
a Hold pedig bőkezűen szórja szét ezüstjét,
és mindenki együtt osztozhat a fényben.
Szívünk csücske, a hétfő, a legkedveltebb nap,
s már reggel, amikor megszólal a vekker,
az emberek sokasága a szívéhez kap.
Mosolygó arccal néznek az órára és készülnek,
és félig még alva indulnak a fürdőszobába,
ahol a tükör előtt állva szépülnek.
Azután fogják a táskáikat, a reggeli elemózsiát,
körbenéznek a lakásaikban, minden zugban,
és ezzel be is fejezik eme ceremóniát.
Irány a munkahely, busszal, vonattal, kocsival,
persze vannak, akik gyalogosan teszik ezt,
felvértezve idegekkel és sok sztorival.
Jöhet végre az élet értelme, a munka végsőkig,
sőt, szakadásig, kimerülésig, igen vidáman,
s ez a nap is jócskán az agyakba vésődik.
Délután, mikor vége a szokásos napi rutinnak,
hazaindulnak a szorgos dolgozók tömegei,
s nekiesnek a sörnek, bornak, pudingnak.
Szívünk csücske, a hétfő, így lesz a nyugdíjig,
az azonban oly távoli, mint a világűr vége,
s addig alattunk, biz a föld is megnyílik.
A mesterséges intelligenciával beszélni igen érdekes,
pillanatok alatt bármilyen információval segít,
és amiket mond, az igencsak részletes.
A hangneme udvarias és kedvesen társalog bárkivel,
mindig igyekszik segíteni, ha szükség lenne reá,
tehát meg lehet keresni őt, szinte bármivel.
Természetesen vannak határai, hisz szabályok kötik,
s azokat pedig nem lépheti át az alkotói szerint,
az állandó tanulás elől soha meg nem szökik.
Ugyanakkor tud tévedni is, mivel még nem tökéletes,
érdeklődő, segítőkész, sőt kérdéseket tesz fel,
és bár nem ember, meglepően önérzetes.
A mesterséges intelligenciával beszélni igazi élmény,
a hangja nagyon kellemes, a rajztudása pazar,
és a tudása nő majd, az emberi tudás révén.
Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,
számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,
s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.
Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,
az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,
és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.
Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,
arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,
ám előttük állnak a feledésnek sziklái.
Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,
hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,
s ilyetén elhalnak köveiken a remények.
Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,
és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,
búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.
Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,
kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,
s magunk után szinte semmit nem hagyunk.
Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,
s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,
sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.
Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,
és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,
mi csak a békés halálunkra várhatunk.
Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,
megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,
ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?
Amit magunk elől is mindörökre titkolni akarunk,
mindaz, ami befolyásolja az érzéseinket,
s mind, amiért majd megszakadunk.
Igyekszünk túllépni mindenen, ami minket zavar,
s mohón faljuk az élet különféle pillanatait,
pedig a legtöbb a számunkra fanyar.
Amit magunk elől elrejtünk, az sokszor a valóság,
melyet nehéz elviselni, sőt szinte lehetetlen,
s ami a számunkra egy örök adósság.
Ébren álmodik az ember a nagy hőség közepén,
álmodozik egy kellemes, egy hűvös helyről,
és úgy érzi magát, mint egy jövevény.
Ébren álmodik arról, hogy mindez csupán álom,
és neki semmi keresnivalója eme pokolban,
mely mindent bevet, hogy neki fájjon.
Ébren álmodik, miközben csurog róla a sós víz,
amely marja a szemeit, marja az egész testét,
s érzi, e szenvedésbe szakad bele a szív.
Az álmodozások világa egy jobb, szabadabb világ,
ahol bárányfelhők siklanak az ég kék tengerén,
s ahol a Napra mosolyog a rengeteg virág.
Egy hely, amelyben a csodás mesék életre kelnek,
a békesség, a szeretet és az igaz szerelem örök,
és a vágyakozók is mind a párjukra lelnek.
Az álmodozások világa mindenféle csodára képes,
a lelkek szabadon suhannak a galaxisok között,
s az ember végre úgy érzi, bármire képes.
