Saját alkotásaim
Addig szeress, amíg megteheted, amíg élsz,
s ameddig a szíved dobbanásra képes,
akkor is, ha nagyon félsz.
Míg a lelked nem ég ki és nem válik üressé,
s az érzelmek susogó szárnyalására,
a füled nem válik süketté.
Amíg még képes vagy igaz érzésekkel élni,
s az álmok varázslatos birodalmában,
a meséket, vágyakat átélni.
Addig szeress, míg van, ki cirógatja arcod,
van aki megérint, s átölel, mert szeret,
míg eljön az utolsó harcod.
Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,
az ott lakók szépen éltek egymás mellett,
s tele voltak megértéssel, jósággal.
Szabadon jártak, keltek, s tette mind a dolgát,
bár néha kisebb veszekedések történtek,
de mind maga irányította a sorsát.
Mindőjüknek megvolt a területe és saját élete,
ahol élelmet kereshetett, párra találhatott,
s nyugodt lehetett a nappala, éjjele.
A farmon megéltek a disznók, kecskék, libák,
tyúkok, birkák, marhák, galambok, kacsák,
s biza béke honolt, róluk szólt a világ.
Egy napon a farm körüli erdőre árnyék vetült,
s a homálya belepte a környéket teljesen,
a fűben néhány kutya vígan elmerült.
Szinte nem is látszottak a szürke homályban,
a dolguk az állatok életének véget vetni,
és rendet rakni a farmnak a honában.
Ahová nem kellenek állatok, nem kell senki,
már a jelenlétükkel is rettegést keltettek,
és előlük nem menekülhet senki.
Zavart okoztak eme békés világban gyorsan,
s megfélemlítették a jámbor állatokat,
ugattak pánikot keltően, zordan.
Azok rémülten menekültek az óljaik mélyére,
dermedten teltek a perceik, óráik, napjaik,
s érezték, kiirtás vár udvaruk népére.
Az idő múltával azonban végre észhez tértek,
hisz sokkal többen vannak, nem kell félni,
s a kiirtásból bizony nem kértek.
Összefogtak, s felálltak csatarendbe serényen,
tehetségük, erejük és nagyságuk szerint,
küzdöttek igencsak keményen.
A kutyák elbuktak, s vérezve menekültek tova,
a szőrük kitépve, bordáik eltörve mind,
ide nem fognak visszajönni soha.
Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,
ahol a bátorság és az igazság győzött,
azóta a környék tele van rózsákkal.
Nagy a hiány boldogságból, örömből,
az ember szíve a félelemtől dörömböl.
Nincs vidámság, játék, nincs nevetés,
van helyette újabban gyakori temetés.
Nem hallatszik őszinte gyermeki kacaj,
s a levegővétel sem olyan, mint tavaly.
Elhunyt a nyugalom, elhaltak a vágyak,
s a remények gyáván a sarokban állnak.
A szeretet ereje lám vacogva vergődik,
az igazság mindig a sorok közt rejtőzik.
Érzések sokasága vinnyog a lelkekben,
néha felbukkannak érzelmes versekben.
A simogatás iszonyú félelmetessé vált,
a gonosz, s a sötétség mindenkinek árt.
A családok összetartása biz nem a régi,
gyermekeik fájdalmát sokuk csak nézi.
Nagy a hiány az értelemből, s a jóból,
van bőven az ármányos, hazug szóból.
A bátorság csendben kushadva hallgat,
régi hősies tetteivel senkit nem zargat.
Hiányzik a természet pazar szépsége,
az élővilág, a Nap, az égbolt kéksége.
Eme hiányokat vissza lehetne kapni,
csupán a rosszakat kéne agyoncsapni.
Soha nem fog visszatérni az eddigi életünk,
elszállnak az álmaink, s a vágyaink,
eztán csak rabokként élhetünk.
Hitegetnek, hazudoznak, s mossák az agyat,
elvárják a totális, szolgai behódolást,
s közben az idő gyorsan halad.
Megmérgezik a szívet, s elveszik a levegőt,
félelembe és rettegésbe hajszolnak,
felperzselnek minden legelőt.
A sötétség fátyla véglegesen reánk települ,
a gonosz hatalma nem kegyelmez,
s előle senki nem menekül.
Egymás ellen fordítják az embereket rútul,
a családokat, nagyokat, s kicsiket,
mindenkire ármány zúdul.
Soha nem fog visszatérni a nyugalom kora,
akik ezt hiszik, nagyot csalódnak,
s a fájdalmuk nem áll tova.
Az egyetlen remény, ha a sarkunkra állunk,
és teszünk is valamit a létünkért,
nem csak a csodára várunk.
A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,
s ha be kellett világítania a sötét térbe,
bizony soha nem habozott.
Éltette az embereket, s a szíveket melengette,
reményt vitt a reménytelenség idején,
sokaknak az életet jelentette.
Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,
a gonosz erőknek nagyon útjában van,
ám híre megmaradhat névleg.
A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,
szinte csak pislákol már benne az élet,
izzó parazsát a szél felkapja.
A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,
s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,
összeszedve magát új életre kél.
Egy viharos éjszakán megszületett a Remény,
csupaszon jött a világra, s nagyon fázott,
nem tudta a helyét szegény.
Körbenézett a világban és megrémült nagyon,
rengeteg rosszat látott, iszonyatok sorát,
ezekkel el fog bírni vajon?
Tudta, hogy rendkívül sok harcban lesz része,
szinte reménytelen a helyzete manapság,
és megborzongott a lénye.
Sosem hitte volna, hogy ez a világ borzalmas,
hihetetlenül sok munka várja mindennap,
ám szerencsére szorgalmas.
Megpróbálja csökkenteni a lélektani károkat,
segíteni az embereket a megmaradásban,
s lebontani a börtönrácsokat.
Megmenteni az elmét ezen őrület tébolyától,
a megmaradt értelmet a fényre kihozni,
s kimenteni a félhomályból.
Megdönteni a gonosz sötétség háttér uralmát,
s elpusztítani az ostoba hiedelmek sorát,
elérve a lelkek nyugalmát.
Egy viharos éjszakán a jelen a jövőbe fordult,
és megmutatva az ember igazi mivoltát,
az idő maga is kicsorbult.
Hazug szavak áradata mérgezi a Földet,
mocskos szennye agyakat mos,
s besárgítja mind a zöldet.
Lezúdulva a zúgó árja félelmet gerjeszt,
s beszivárog a legapróbb résbe,
ott is csak rettegést terjeszt.
Elönti a művelt földeket, a virágos rétet,
a gonosz hatalmával manipulál,
és megfojtja a valódi létet.
Nyomás alatt tart, s még növeli a terhet,
megnyomorít, szétszakít, rémít,
és bárkik közé éket verhet.
Hazug szavak mételyezik a testet, lelket,
a szakadékba taszítják az életet,
ellenük az igazság nyerhet.
A szeretet ereje hatalmas dolgokra képes,
amennyiben őszinte, s szívből jön,
a képessége azonban véges.
Lélek nélkül, érzelmek nélkül hatástalan,
biza rendkívül nagy szükség van rá,
amit elérhet, az határtalan.
Határtalan öröm, s szívből jövő ölelések,
szeretetteli szavak, kimondott álmok,
az egészből csak töredékek.
Összetarthat családokat és barátok sorát,
simogathat a nehézségek ideje alatt,
s eltüntetheti a fájdalom okát.
Cirógathatja a gyermekek piros kis arcát,
s megvigasztalhat fájdalom esetén,
tovább küzd, s vívja a harcát.
Harcát egy szebb jövőért, s jobb világért,
élhetőbb életért, békésebb napokért,
értelmes, megértőbb vitákért.
A szeretet ereje bizony kozmikus is lehet,
s akkor törhet fel igazán a mélyből,
mikor a szív igazából szeret.
Borzalmas rémálom keseríti meg a napokat,
felőrli az idegeket, a lelkeket, a szívet,
s megrettent kicsiket, nagyokat.
Befészkeli magát a tudatba, gyilkol, rombol,
megfertőzi a hiszékenyek hitét, elméjét,
s leépítve az egészséget, tombol.
Makacsul riogatva felbukkan ismét és újból,
konokul terjeszti a sötét homály leplét,
nem maradhat semmi a jóból.
Csalárdsága minden perccel nagyobbá válik,
már nem csupán éjjel, nappal is hódít,
leizzaszt, s gonoszul játszik.
Az egész világot borzalmas rémálom kísérti,
a szeretet ereje képes lehet legyőzni,
s eme álmot pokolra ítélni.
Lélek nélküli világban érdemes élni,
és állandó csak a borzalmaktól félni?
A félelembe és a rettegésbe fulladni,
mindenkit az őrület határára juttatni?
Elhagyni a régi álmokat és vágyakat,
s hagyni, hogy a létünkkel játszanak?
Megtagadni az önnön valónkat rútul,
amíg a hazugság a nyakunkba zúdul?
Lemondani a családunkról, bárkiről,
elhinni a szemfényvesztést bármiről?
Megadni magunkat a sötét halálnak,
s eltűrni, hogy a csipekbe bezárnak?
Elszenvedni a kísérleti állat szerepét,
és növelni a meggyilkoltak tömegét?
Magára hagyni a gyengéket, árvákat,
s megtölteni a koporsó nevű ládákat?
Tétlenül nézni a gyermekek halálát,
eltitkolva a szívre gyakorolt hatását?
Bezártan kushadni, a végzetre várva,
ostobán hinni, ez tán elmúlik, hátha?
Szembefordulni az érzelmek sorával,
és leszámolni a régi értelem korával?
Feladni mindent, amik csak vagyunk,
s a jövőre akad vajon, amit hagyunk?
Lélek nélküli világban nincs szeretet,
tett ez ellen bárki, bármilyen keveset?
Érzések nélkül csakis nullák lehetünk,
tényleg ez lenne, amit most tehetünk?
