Saját alkotásaim
Balek Béla másnak mindig jót akart,
komoly arca, s kissé nyers modora,
egy jó szívű, megértő embert takart.
Ha kellett feláldozta a szabadidejét,
s a pénzét, mert nem akarta elhinni
sohase az emberi gonosznak a létét.
Szívvel, s becsülettel végezte dolgát,
sajna mások irányították a sorsát.
Hiába igyekezett, tettei elismerésre
sehogyan és semmikor nem találtak,
úgy döntött elég volt, továbblépett,
és azóta Balek Bélára nem találnak.
Élni, vagy halni, ez napjaink kérdése,
mindenki gondolja meg jól, mit akar,
a döntése kihat a napjaira és a létére,
a valóság iszonyatos borzalmat takar.
Élni, vagy halni, korántsem mindegy,
maga a lét az, ami elpusztításra kerül,
s aki megmarad szolga és kutya lesz,
a valódi énje végleg homályba merül.
Élni, vagy halni, ez bizony nem játék,
innen nincs visszaút, vagy kegyelem,
a döntés végleges, s a fájdalom örök,
nem ment meg senkit a világegyetem.
Élni, vagy halni, leszegett fejjel járni,
elfeledni mindazt, ami emberivé tesz,
elfogadni a zsarnokság sötét uralmát,
ettől a valóság nullává, semmivé lesz.
Élni, vagy halni, s kiirtatni magunkat,
ez a sötétség erőinek a leghőbb álma,
ám amíg a fény ereje erősen támogat,
nem teljesülhet be a gonoszság álma.
A gonosz ereje a félelemből táplálkozik,
a rettegés és a pánik a legfőbb lételeme,
velejéig romlott, kapzsi, s gyilkolni kész,
általa eltűnik a fény, s mi marad éjfekete.
A gonosz ereje kihasználja a gyávaságot,
díjazza az árulást és a hazugságok sorát,
az értelem, s az élet úgy mentheti magát,
ha végre kiáll igazáért, s dönt, ne tovább!
Pirkadat közeleg, a horizonton világosodik,
s a remény sugara felbukkan a látóhatáron,
az élet megpróbál ismételten magára találni,
s túllépni a sötét okozta megrázkódtatáson.
Pirkadat közeleg és ismét ébredőben a Nap,
a fénye még halovány, s álmatagon gyenge,
lassacskán be fogja világítani a földet, eget,
mielőtt véglegesen leszállna a zsarnoki este.
Lemenőben a Nap, lassan bealkonyul,
s közeledik a mélységes sötétség ideje,
letűnik a fény korszaka, az éj ideje jő,
s megerősödve támad a gonosz serege.
Lemenőben a Nap, a világ ím lepihen,
a jóság, s a szépség álomra hajtja fejét,
a fű nem sarjad ilyenkor, a fa aluszik,
csend van, a tücsök nem ad több zenét.
Míg alszunk, álmodhatunk szépeket,
s álmunkban legyőzhetjük a rémeket.
Napsütötte zöld mezőket is láthatunk,
sok örömöt, s boldogságot várhatunk.
Kalandok sorát élhetjük át bármikor,
az énünk bátor és soha nem pánikol.
Hősiesen elnyerjük, amire vágyunk,
s kedvünk szerint teljesül az álmunk.
Pazar virágmezőket láthatunk szerte,
béke és nyugalom honol világszerte.
Leszámolunk a legsötétebb árnnyal,
s képzeletünk a galaxisban szárnyal.
Rémálmok törhetnek reánk, de hiába,
velünk senki soha nem szállhat vitába.
Sokszor álmodunk az álmunkon belül,
ám minden rosszon mi kerülünk felül.
Elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk,
s új ismeretlenekkel is barátkozhatunk.
Képzeletünk valósat és valótlant láttat,
fantáziánk ismeretlen helyeken járhat.
Gyermekkori történéseket élünk újra,
saját kis lelki védőhálónk mögé bújva.
Kívülről nézzük, milyenek is voltunk,
szüleinknek a csínyekről sose szóltunk.
Míg alszunk, csodák világában járunk,
s újabb, izgalmas pillanatokra várunk.
Kegyetlenül keserű az ébredés reggel,
mikor újra kinyitja a szemét az ember.
Szép emlékek foszlányai szállnak
és melegséggel töltik el a lelkeket,
oly régen az elmék mélyén vártak,
s most elhagyták a biztos rejteket.
Felidézik az igaz szeretet perceit,
a meghitt órákat, boldog napokat,
családok egykori álmait, s terveit,
csodás tavaszokat, s téli fagyokat.
Puha érintéseket, s tüzes vágyakat,
rejtőző szerelmeket a szív mélyén,
s néhanapján mesebeli szárnyakat,
örömteli beteljesülést az út végén.
Vidám gyerekeket, a Nap melegét,
ölelések sorát, s közös nevetéseket,
megerősítik az összetartozás erejét,
újraélesztik a régvolt eseményeket.
A szép emlékek átkarolják a jelent,
s érzelmeink lágy húrjait pengetik,
ki-ki maga tudja, neki ez mit jelent,
a múlt pillanatai a végtelent sejtetik.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
Az életben maradásért harcolni kell,
biz nem lehet mindig másokra várni,
szabadságot az ember csak akkor lel,
ha megtanul végre a saját lábán állni.
Mikor rádöbben, hogy nincs egyedül,
van még rengeteg rettegésben tartott,
a vívódása elcsitul lelkében legbelül,
s kiderül, igaz mindaz, amiket hallott.
Az eszmélés ideje immár elérkezett,
nem lehet tovább odázni a dolgokat,
a megsemmisítés terve megérkezett,
s megpecsételte az emberi sorsokat.
Az életben maradásért muszáj tenni,
különben örök sötétség várhat reánk,
mind együtt fogunk a halálba menni,
ő összefogás nélkül, magához leránt.
Emelgeti a fejét a Remény, bár lassan,
rengeteg ütést kapott az utóbbi időben,
próbálta hallatni a szavát igen gyakran,
ám sajnos mindez kevés lesz a jövőben.
Ennél sokkalta többet kell majd tennie,
visszaszerezni a bizalmat sose könnyű
és muszáj immár a végsőkig elmennie,
mivel az igazi valóság nagyon szörnyű.
Kissé kényelmessé vált az évek során,
nem vette komolyan az ellenfél erejét
és ezért került padlóra önteltsége okán,
most ismerve fel a támadó sötét delejét.
Emelgeti a fejét a Remény, kissé kába,
arca összetört, vérzik, s zúzódással teli,
az emberi szívek segítségével áll lábra,
s míg nem győz, nyugodalmát nem leli.
