Saját alkotásaim
Új élet sarjad a mezőn, eljött a kikelet ideje,
és ugyan még kissé hűvösek a hajnalok,
hamarosan visszavonul a tél hidege.
Madarak éneke száll tova, s virágok nyílnak,
méhzümmögés hallik, lepkék libbennek,
a fekete rigók a területükért vívnak.
A magasban héja köröz és a széllel szárnyal,
alant vadnyulak száguldanak, s játszanak,
a fajdok meglepik társukat egy tánccal.
Új élet sarjad és a természet önmagára talál,
fürge gyíkok sütkéreznek a kövek között,
s újból nyüzsgővé válik a zöldellő határ.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Fenik a kést a mészárosok, a kötényük véres,
a balta már jól élezett, a fenőacél ragyog,
s a vérszomjuk soha nem lesz véges.
Az akolban a rémült nyáj és a fejük lehajtva,
félelmükben egymásra sem mernek nézni,
nagyon rég nem voltak így becsapva.
Éveken át etették őket mindenféle szeméttel,
s amíg hallgatták a megtévesztő szavakat,
tele voltak a dús rétről szóló reménnyel.
Eljött az idő, amikor az álom rémálomra vált,
s a juhok népe csak most kezd ébredezni,
amikor látja, a vágóhíd kapuja kitárt.
Fenik a kést, s a levágás ideje kezdetét veszi,
egyiküket a másikuk után ölik le gyorsan,
és kiömlő vérük a zöld mezőt ellepi.
A nagy sakkjátszma évszázadok óta folyik,
és a mesterek nem igen akarják feladni,
amíg az utolsó néző is el nem kopik.
Van ám itt rendkívüli elme és fanatikus hit,
hátsó szándék, rafináltság, ügyes taktika,
az egyik balra lép, a másik jobbra nyit.
Hatalmas a tét, a győztes jutalma ez a világ,
az övé minden lélek, s valamennyi érték,
kizárólag neki nyílhat az összes virág.
A nagy sakkjátszma életre megy és halálra,
aki veszít, annak a számára nincs tovább,
vesztesen kulloghat a sötét halálba.
Izzasztó álmok, felkavaró gondolatok sora,
melyek nem hagyják a lelket nyugodni,
s nem engedik el rabságából soha.
A tehetetlen harag éjjel megmutatja magát,
és nyugtalanságot, borzalmakat vetít ki,
az agy pedig ellene ritkán nyer csatát.
Harc, öldöklés, pusztítás, szenvedés, halál,
ezek hatása még éjszakánként is rombol,
s csapdájából az elme kiutat nem talál.
Olykor bekukkant a szépség, s a nyugalom,
az érzelmes látomások, az izzó szerelem,
és nem érződik a sivárság, az unalom.
Izzasztó álmok, s folytonosan cipelt terhek,
a vágyak és az erős akarat segítségével,
az ember az út végén mégis nyerhet.
Mit ér az élet, ha nincs benne igaz szeretet,
és a felnőttek túlterheltek, elnyomottak,
s nem nevetnek soha a gyerekek?
Milyen világ az, melyikben a gonosz az úr,
s amelyikben tilos az igazság, az értelem,
és mindennap a rettegés réme dúl?
Megéri egyáltalán létezni a sötétség idején,
amelyben minden normális dolog tiltott,
s nincs szabadság, mint annak idején?
Nyugalom, öröm és béke nélkül mi marad,
a jó, félelemtől vacogva feladja önmagát,
s a világ a végső pusztulás felé halad?
Mit ér az élet értelmetlenül, kényszeresen,
érzelmek, szerelmek és ölelések híján,
bealkonyul immáron véglegesen?
Szívszorító jövő vár mindenkire, aki él,
aki mindennap megküzd a sorsával,
s közben a közelgő végzetétől fél.
Félhet is, hiszen túlontúl erős a gonosz,
bőven van pénze, markában a világ,
és minden jót elpusztít, eloroz.
Elveszi a reményt is, a lélek reményét,
éjjel-nappal hazudik, rettegést kelt,
s kiéli az elmebaját, szeszélyét.
Gőgösen, s öntelten vigyorog az élőkre,
összeugraszt, kegyetlenül megoszt,
és senki nem vonhatja kérdőre.
Az irányítás élteti csupán és a hatalom,
a totális ellenőrzés a bolygó felett,
sőt, a mindenek feletti uralom.
Ellenfele az értelem gyenge lábakon áll,
s szövetségesére, a fénynek seregére,
sajnos hiába és csalódottan vár.
Szívszorító jövő árnya száll a sötétben,
s ha az emberiség nem tér észhez,
eltűnik a sorsnak a ködében.
Hamarosan bealkonyul, a sötétség gyorsan közeleg,
a Nap lenyugodni készül, s előjönnek az árnyak,
ilyenkor felerősödnek a neszek, a zörejek.
Az árnyak előhozzák a rémületet és a félelem idejét,
eljönnek a rettegés órái, s a libabőrözés percei,
amint a szél fújni kezdi a végzetnek hidegét.
Hamarosan bealkonyul, a nappal koromsötétre vált,
és azon éjszakán, amikor a Hold nem bújik elő,
a gonoszság elszabadulva mindenkinek árt.
Egy csodálatos nap és rengeteg látnivaló, élmény,
igazi béke a léleknek a rettenetes napok után,
ez a vágy mélyen izzott a szívnek a mélyén.
Felhőtlen kikapcsolódás, s gondok nélküli percek,
vidám pillanatok és megannyi őszinte nevetés,
ezek régóta elképzelt, megálmodott tervek.
Egy csodálatos nap, amely biz mindenkinek kijár,
aminek természetesnek kellene lennie örökké,
s mely nélkül ez az élet élhetetlenül sivár.
Lehetne ez egy szebb világ, ha úgy állnánk hozzá,
s ha a szeretet ereje irányítaná a gondolatokat,
akkor az igazság nem zsugorodna ponttá.
Nem halna ki az értelem, a becsület, és a szépség,
s nem venné át a helyüket az a rengeteg rossz,
a sötétség, a gonoszság, a szörnyű rémség.
A jóság és a tiszta szív lenne mindennek az alapja,
egymás segítése, megértése, természetes lenne,
s az összefogás emelne minket a magasba.
Lehetne ez egy szebb világ, s egy sokkal jobb élet,
varászlatosabbá válhatna valamennyi percünk,
és békében, szabadon élne minden lélek.
