Saját alkotásaim
Egy csillagos estén, amikor nyugalom honol,
a Földön mindenfelé utat tör a szeretet,
s a békesség uralkodik, nem a pokol.
Megdobbannak a szívek, emlékek törnek elő,
s akár havas a táj, akár zöldellnek a rétek,
a lelkekben rejlik az igazi nyerő erő.
Egy csillagos estén minden szebbnek látszik,
elérhetőbbnek tűnnek a régi szép álmok,
s a vágyak sora a fantáziákon játszik.
A csillagok útján sétálnak az eltávozó lelkek,
köröttük mindenfelé varázslatos az űr,
s ők remélik, végre békére lelnek.
A galaxisok között hihetetlen az a nyugalom,
ami eddig elképzelhetetlen volt számukra,
s annak, ki idejut, ez igazi jutalom.
A csillagok útján haladva az emlékek szépek,
hisz megszépültek e csodás ragyogásban,
s ebben nem volt részük, amíg éltek.
Légbe szálló sóhajok kavarognak a széllel,
megannyi álmot és vágyat hordoznak,
s végül egyesülnek a fénnyel.
A fény útján haladnak a végtelen felé tova,
ahol már nincsenek akadályok előttük,
s ahonnan nincs visszaút, soha.
Légbe szálló sóhajok hangjait hordja a szél,
e hangokat csak érzékeny lélek hallja,
s amíg hallja, érzi, hogy még él.
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
Néha nem ártana elgondolkodni, kik is vagyunk,
miért is élünk ezen a Földön, milyen okból,
s magunk után milyen emléket hagyunk.
Nem ártana kiüríteni elméinkből a sok szemetet,
mindazt a sok mocskot, amit reánk öntöttek,
és átérezni, mit is jelent az igazi szeretet.
Nagyon jó lenne egy igazságosabb, s jobb világ,
ahol természetes lenne emberségesnek lenni,
és ahol nem léteznének vihart kavaró viták.
Néha nem ártana önnön lelkünkben elmélyedni,
s elfogultság nélkül beismerni a hibáinkat is,
mielőtt sikerülne életünk útján elvérezni.
Mindennapi küzdelmek színesítik az életünket,
és nem hagynak egy nyugodt percet sem,
így örömmel fogadjuk a végzetünket.
Nincs is jobb, mint gondokkal terheltnek lenni,
folyton küszködni valamivel és valamiért,
s önmagunkért meg semmit sem tenni.
A pihenésre semmi szükségünk, az értelmetlen,
halálig dolgozni és tanulni, na az már igen,
csak ezt bevallani bizony kényelmetlen.
Mindennapi küzdelmek simogatják a lelkünket,
s miután megfosztatunk minden reménytől,
az dobja csak fel igazán a kedvünket.
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
Egy kedves mosoly, a léleknek sokat számít,
és igazán szívmelengető a sötét időkben,
amikor a sírás könnyedebben csábít.
Olyan, akár a ragyogó napfény a kéklő égen,
mely eloszlatja a viharfelhők sokaságát,
s képes gyengéden cirógatni az éjben.
Egy kedves mosoly ellazít és szabaddá tehet,
vidámságot, s örömöket hozhat az életbe,
főképpen, ha az ember nagyon szeret.
A kerek arcú Világ mosolyogva rótta az útját,
s miközben a vállán batyujával bandukolt,
felidézte a szép időket, önmaga múltját.
A lelki szemei előtt újfent éltek a régi korok,
amikor fiatalon még hitte, csodás minden,
s fantáziálásra mindig adtak neki okot.
Megélt számtalan fordulatot a történelemben,
rengeteg cselszövést és megannyi csatát,
amiket leírt, az időtlen történetekben.
Bejárt úttalan-utakat, hegyeket és völgyeket,
mindenhol tanult valamit, nagyon figyelt,
s mindenfelé mesélt, igen bölcseket.
A történeteibe maga is belefáradt és lefeküdt,
álmában szuperhős volt, segítőkész jótevő,
s vidáman, mindenki ágyába befeküdt.
A kerek arcú Világ párnával takarta le a fejét,
s nem vette észre, hogy kigyulladt a háza,
vajon valaha felnyitja még a szemét?
Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,
életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,
ám az ereje elvész a sok felhő között.
Újabban a homály egyre többször akadályozza,
és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,
mindig beleütközik újabb akadályokba.
A manipulált természet már nem igazi önmaga,
és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,
amit valaha kijelölt számára a földanya.
Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,
egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,
s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.
