Saját alkotásaim
Az izzó végzet egyre csak közeledik az emberek felé,
fojtogató a mérgező levegő és parázslik az ég,
végül odakényszerülünk, a gonosz elé.
Az pedig kegyetlenül lesújt reánk, butaságunk okán,
a tétlenségünk, kínzó hiszékenységünk miatt,
s mindazért, amit tettünk, életünk során.
Az izzó végzet egyre csak közeledik, s felégeti a létet,
a Földön írmagja sem marad az emberiségnek,
mely magának köszönheti, e szörnyű véget.
Az önámítás csakis hazug látszat és nem több annál,
egyfajta vágyálom, elképzelt valóság, óhaj,
s ez világosabb a ragyogó napnál.
Az önámítás csakis hazug látszat, s szemfényvesztés,
a nem létező tehetség és képesség elhitetése,
mások számára pedig megtévesztés.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
Az igazi boldogság nagy hiánycikk ezen a világon,
lenne rá igény, de a készlet egyre csak gyérül,
és igen nehéz változtatni ezen a hiányon.
Az igazi boldogság nagy hiánycikk, túlontúl kevés,
pedig meg tudja szépíteni magát, az életet is,
és fontos a léleknek, mint egy jó ivás, evés.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, talán végleg,
elköszönnek az emberektől és búcsút intenek,
a világon sokan, ezután nélkülük élnek.
Belefáradtak a sok rosszba, megunták azt, ami folyik,
mindenfelé sérült, megtört és szakadt lelkek,
s köröttük lassan, a levegő is elfogyik.
Számtalan remény nyugszik le a Nappal, lehet örökre,
fájdalmas sebeket szereztek, amíg küzdöttek,
s lassan a világ is búcsúzik, hörögve.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, abból jó nem lehet,
ahogy abból sem, ha gyilkosok uralják eme világot,
és a hóhérok bárdja, csak fejvesztéshez vezet.
Az emberek fel sem fogják és el sem hiszik a valóságot,
elvannak a maguk kis álomvilágában, s rettegnek,
nem tudják levetkőzni az emberi gyarlóságot.
Amikor a sötétség irányítja a fényt, elköszön a remény,
nem bírja tovább elviselni a rengeteg ostobaságot,
és azután nem süt ki a Nap, a szabadság egén.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét, de mennyire,
ilyen módon teszik tönkre a normális életet, létet,
s a kegyetlenségért sem mennek messzire.
Mindazon javakat, amelyeket megkeresnek az emberek,
nem gyógyításra, tanításra, vagy közjóra fordítják,
persze adókból, háborúkból van rengeteg.
Eltiporják a szabadságot, béklyóban tartják az értelmet,
eltitkolják mindazt, amiről a népnek tudnia kellene,
és lesöpörnek minden igazságot, sérelmet.
Szándékosan káoszba ölik a világot, hogy uralni tudják,
és nem nyugszanak addig, amíg a célt el nem érik,
s míg a koporsófedelet, a világra nem csukják.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét a sok rosszra,
és lerombolni az eddig megszokott életszínvonalat,
rabláncot téve a lelkekre, örök élethosszra.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, a fény nem adhatja fel,
muszáj küzdenie, különben minden el fog veszni,
és akkor a világ, reményre soha nem lel.
Lehet bármilyen erős is a sötétség, s eltakarhatja a Napot,
rettegésben tarthatja az összes élőlényt a Földön,
ám a ragyogás megmenthet kicsit, nagyot.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a kínt és a fájdalmat,
nem csökkenti a légszomjat, az álmatlanságot sem,
s emiatt a lélek, már nem igazán szárnyalhat.
Erre rátetéznek a folyamatos gondok és a külső hatások,
a szakadatlan idegeskedés mindenképpen csak árt,
s a napszakok között is elmosódnak a határok.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a pánikot, a félelmet,
ahogyan az ármányt, a rosszat, vagy a gonoszt sem,
és nem tudja feltámasztani, a halott értelmet.
Az állatvilág trónján egy majom ül és terpeszkedik,
flegmán, s pökhendin, lenézve a többi lényt,
egyfolytában ricsítozik, szervezkedik.
Az oroszlán, s a tigris, az árnyékban pihenve figyel,
hagyják ugrálni, majomkodni, a szemük rajta,
tudják, övéké az igazi hatalom, a siker.
A többi állat el van foglalva az életben maradással,
azzal, hogy tudjon élelmet találni, meg vizet,
s ezért küzdenek, számtalan akadállyal.
Nem jut el hozzájuk a majomparádé híre sohasem,
s még egy kis szél sem fúj feléjük a magasból,
így nem sejthetik, mi is folyik odafenn.
Az állatvilág trónján egy majom ül, büszkén feszít,
el van telve önnön nagyságától és sikerétől,
s biztos benne, hogy soha nem veszít.
