Saját alkotásaim
Eljött újra a libák ideje, róluk szólnak a napok,
gőzölgő libaleves, finom, ropogós libasült,
ezeket imádják a kicsik és a nagyok.
A libamáj zsírjában sülve, az ínycsiklandó étel,
az aszalt szilvával töltött libamell mennyei,
s az étlapon van még számtalan tétel.
Eljött újra a libák ideje, oly sokan vágytak erre,
néhány napig a libák játsszák a főszerepet,
s eme tudattól is repes az ember lelke.
Senki nem szereti hallani azt, ami rossz a számára,
ami kellemetlen, elronthatja a hangulatát,
és ami csak terheket tesz a vállára.
Nem jó hallani az igazságot, mert az nagyon fájhat,
szinte éget, ahogy szembesít a valósággal,
s be tudja fogni valamennyi szájat.
Kínos beismerni a tévedéseket és a kudarcok sorát,
a sikertelenséget, a csúfos melléfogásokat,
és biz nem jó hallani mindezek okát.
Senki nem szeretne egész életében egy senki lenni,
mindenki jóra, szépre vágyik, arról álmodik,
ám azért bizony igen sokat kell tenni.
A híradókban nem lehet csalódni, semmikor és soha,
csupa baleset, vízkár, tűzkár vidítja fel a nézőt,
s ha egy nap nem hal meg senki, az csoda.
Gyilkosságok, s erőszak szórakoztatják a tömegeket,
tervezett háborúk és a népek nyomorba döntése,
azok töltik fel a lelkeket, fiatalokat, öregeket.
Csinált járványok, az élelem szándékos elpusztítása,
korlátozások és az állatok leöletése eladás előtt,
na ez döfi, hisz a cél az emberek megpuhítása.
A híradókban nem lehet csalódni, jól lekötik a nézőt,
elvonják a figyelmet a valóságról, az igazságról,
és a haláluk percéig mulattatnak minden élőt.
Az elaltatott figyelem nem reagál idejében semmire,
hiszen félálomban elfogad bármit, amit hall,
s nem hiszi, hogy elkábítható ennyire.
Legtöbbször szépnek látja mindazt, ami csak illúzió,
és szereti hallani a mesék áradatát mindennap,
számára ez a gyógyszer, s az infúzió.
Az elaltatott figyelem soha nem érzi meg a veszélyt,
és mire borzongva elkezdene magához térni,
rájön, már nem kap semmiféle esélyt.
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
Egyszer utunk végéhez érünk, a múlt részeivé válunk,
ám az nem mindegy, hogy mikor és miképpen,
arra a pillanatra készen, soha nem állunk.
Egyszer utunk végéhez érünk, s megpihenünk végleg,
a lelkünk elhagyja a testünket, nyugalomra lel,
és tagjává válik a végtelen, csillagos égnek.
Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,
s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,
elősegítve, azt az örömteli végzetünket.
Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,
és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,
feledtetve, ama ármányos hazugságokat.
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
