Saját alkotásaim
Ha újraélhetnénk a boldog órákat, s perceket,
a feledhetetlen pillanatokat, történéseket,
biz csökkenthetnénk a lelki terheket.
Dobogna a szívünk és felpezsdülne a vérünk,
ismét örömteli érzések éledhetnének újjá,
talán az elképzeltnél többet is érünk.
Annyi mindent gondolhatnánk ezután újfent,
belefoghatnánk más, reményteli dolgokba,
s nem hinnénk, ez mindenen túlment.
Ha újraélhetnénk azt, amit annyira imádtunk,
s megmerítkezhetnénk az igaz szeretetben,
azonnal szebbé válhatna a világunk.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,
feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,
amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.
Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,
mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,
s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.
Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,
kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,
mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.
Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,
a hormonok működtek és elért minket a szerelem,
ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.
Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,
kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,
ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.
Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,
s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,
miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,
önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,
mely a fajtársai elől annyi minden titkol?
Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,
igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,
s feláldoz tömegeket egy aljas célért?
Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,
megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,
s biza hamar leszámol az álmokkal?
Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,
mely békében is meg tudna lenni a világgal,
s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?
Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,
mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,
azonban az idő a számára is véges?
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,
s még mindig tovább hitegetik önmagukat,
ezzel elszalasztva a maradék esélyt.
Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,
s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,
mégis a tudását ugyan nagyra tartja.
Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,
sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,
s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.
A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,
a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,
s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.
Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,
egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,
ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.
A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,
sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.
Immár rabokként élnek, s nem szabadon,
fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.
Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,
és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.
A javaikat már elvették, családjuk nincs,
és számukra a levegővétel is nagy kincs.
A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,
és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.
Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,
ám ki keményen küzd, új reményre talál.
A hazugságok korszakában alig marad értelem,
minden ledegradálódik, s értékét veszíti,
megváltozik valamennyi érzelem.
Egymás ellen fordulnak rengetegen, gyűlölnek,
megtagadják még önmagukat is sokszor,
s az ártatlanokat kiáltják bűnösnek.
Megsemmisül mindaz, ami valaha emberi volt,
eltűnnek országok, társadalmak és népek,
amikről egykoron sok történet szólt.
A hazugságok korszakában nincs semmi jóság,
s amíg naponta a gyilkos mérget szórják,
a tömegek bambán az útjukat róják.
