Saját alkotásaim
Vágyom rád, amióta
csak megismertelek,
megkedveltelek és
lám megszerettelek.
Vágyom rád, mint
dús rét az esőre, s
napfényre a virág,
mikor végre látlak,
mindig szebb lesz
számomra a világ.
Vágyom rád éjjelente,
mikor ébren álmodom,
s vágyom rád nappal,
miközben átölel karom.
Vágyom rád minden
percben, amíg csak
sajgó szívem dobban,
s míg kettőnk között
a láng fel nem lobban.
Majd, ha egész lényünk
egybeolvad és csókra
nyitod a piciny szád,
halkan odasúgom Neked,
hogy nagyon vágyom rád.
A tétlenség ára igen nagy lehet,
a végén pedig senki nem nevet.
Tétlenül várni a végzet árnyára,
lakatot tenni az igazság szájára.
Nem védeni önmagunkat soha,
s letűnt már a bátraknak a kora.
Gyáván nézni, míg kicsinálnak,
helyet nem adnak a kritikáknak.
Nem tűrik az értelmet, a tudást,
mivel az gátolja az előre jutást.
A kiirtás idején akadályt jelent,
s nem egy hazug világot teremt.
Rettegések során kivárni a véget
és nem remélni már igazi szépet.
Családunkat feladni harc nélkül,
s a gyerekeket is elhagyni végül.
Nem érinteni és nem ölelni már,
hiszen a méreg mindenkinek jár.
Maszkkal befogni minden szájat,
s kiölni a létből az összes vágyat.
A tétlenség ára tragikus, drámai,
így foszlanak szerte bárki álmai.
Ha a szív és a bátorság egyesül,
a sötétség ereje rögvest menekül.
A bolha és az elefánt harca szakadatlan,
kettejük kommunikációja biz faragatlan.
A bolha lekezeli az elefántot, s megveti,
mivel kőgazdag, a földet előle megveszi.
Bolhapénzen szinte bármit is megvehet
és hiszi, az elefánttal mindent megtehet.
Erőteljesen propagálja önnön nagyságát,
félelmetesre gyúrják a hírek a vadságát.
A hazug médiákban istenként tetszeleg,
s gyakorta a vágyai tengerén szendereg.
Fejébe vette, hogy az elefántot legyűri,
legyilkolja a hatalmas állatot, s megfőzi.
Vett is új felszerelést a piciny konyhába,
elvárja, az elefánt beletörődik a sorsába.
Terveiben kiszívja majd az összes vérét,
s véglegesen eltünteti az elefántok népét.
Fogta a kést, a baltát, az edényt a vérnek,
ez lészen az élelme a dicső bolha népnek.
Nekiugrott az előtte álló hatalmas lábnak,
amely soha nem is mutatta magát másnak.
Lepattant róla és odább, messzire gurult,
szédült, támolygott, s szörnyen begurult.
Hogy mer akaratának ellenállni e senki,
egyáltalán a bolygón még életben lenni.
A bolha és az elefánt harca biz végtelen,
akkor is, ha gyakorta nem lehet vértelen.
Ám ha az elefánt a csípéseket megunja,
eltiporja a bolhát, véglegesen lenyomja.
A szeretet ereje hatalmas dolgokra képes,
túl tud juttatni a problémák során,
tiszta szívből jön, s nem véges.
Átsegíthet a válságokon, bántó viszályon,
kitarthat komoly problémák idején
és segít, hogy kevésbé fájjon.
Selymes simogatással cirógatja az arcokat,
lágy öleléssel támogathat, lelkesít,
s megvívja a lelki harcokat.
Sejtelmesen reményt adhat a kínok között,
kitartásra ösztönözhet bánat idején,
fény lehet a sötétség fölött.
Vidámmá tehet és boldogsággal tölthet el,
ölelésre ösztönözhet, s jó dolgokra,
míg énünk nyugalomra lel.
A szeretet ereje képes a gonoszt legyőzni,
segíthet túlélni a legzordabb időben,
semmi nem tudja őt lefőzni.
Mindehhez azonban elő kell, hogy jöjjön,
s ne lapuljon a félelemtől reszketve,
a szabadság ő, nem a börtön.
Tönkretett életek, széthullott családok,
s egymásra uszított emberek garmada,
értelem ellen való, elnyomó szabályok,
s mételyező mérget szétszóró armada.
Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,
megvásárolt, s népeket irányító körök,
nem is kellenek ide immáron heckerek,
az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.
Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,
mindezek sajna mindennaposak lettek,
s az értelmes réteg kiutat nehezen talál
és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.
Az agymosás szennyes árja nem kímél,
bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,
megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,
folytonosan egy valótlan világot mutat.
Tönkretett életek, megnyomorított idő
és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,
ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,
s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.
Ha feltámadnának egykori dicső őseink,
akik az életük árán is védték eme hazát,
ismét védenék e hont és lennének őreink,
s nem hagynák magára sohasem a határt.
Nem tűrnék az ellenség seregét e földön,
s nem hagynák veszni a magyarok honát,
számukra a szabadság elvesztése börtön,
eltörölnék külső és belső támadók sorát.
Egy percig sem haboznának vész esetén,
s rögvest körbehordoznák a véres kardot,
levágnák az ellent még a csata legelején,
így sikeresen megvívva a nehéz harcot.
Nem számítana, hogy török-e, vagy tatár,
bizony legyenek bármely népnek is a fiai,
a küzdelemben csak a győzelem ím határ,
a boldogság, az öröm, a diadal mind igazi.
Ha feltámadnának, kikerekedne a szemük,
nem igen hinnének a szomorú látványnak,
utódaik gyávasága szégyenbe hozza nevük,
ők nem hódolnának be a hazug járványnak.
Megszületünk, mosolygunk és sírunk,
a szüleinkkel ki a főnök csatát vívunk.
Számunkra a világ csupán evés, alvás,
nem zavarhat sem háború, sem vallás.
Később jönnek az óvodai, iskolai évek,
benne nehéz pillanatok, olykor szépek.
Igaz barátságok és szerelmek alakulnak,
a kapcsolatok őszinteségen alapulnak.
Érzések, tapasztalatok során vezet az út,
közben igen gyakran felidéződik a múlt.
Felnőttként létezni biz sohasem könnyű,
s a megpróbáltatások sora néha szörnyű.
A családunk valódi szeretettel vesz körül,
jelenlétünknek a legfiatalabb tagja is örül.
Pici korunk óta tanítanak és jóra nevelnek,
sokszor a kényes kérdéseinkre is felelnek.
Sajnos az idő vasfoga kifog az élet erején,
mind ott találják magukat a halál mezején.
Hiányuk egyre nagyobb és égetően fájhat,
emlékük tovább él, s velünk eggyé válhat.
Sajog a szívünk, mikor reájuk gondolunk,
magunkban számtalan érzelmet gondozunk.
Élnek, amíg élünk, velünk vannak, ha kell,
halálunk után valamennyiük nyugalmat lel.
A Remény kardja sötét helyen várakozik,
a posvány mocsarában, egy sziklában áll,
új időkre, s újfent ragyogásra vágyakozik,
mikor az ereje valamely hős testébe száll.
Körötte csordogáló víz, s haldokló erdő,
amelyet a gonosz sötétség ármánya ural,
reméli, hogy a dicsősége hamarosan eljő,
s talán a sors nem lesz vele nagyon fukar.
Feljöttek már érte holtak is a homályból,
megpróbálták kihúzni, hogy őket segítse,
nem azért került ide az igazság honából,
hogy a bűnös réteget győzelembe repítse.
Ellenkezőleg pont velük fog leszámolni,
s pokolra küldeni mind az utolsó szálig,
valamennyiüket igazán öröm feláldozni,
biz minden csapása a dicsőségére válik.
A Remény kardja újra csillogásra készül,
mikor az igaz embereket segítheti ismét,
a segítségével e gonosz világ megszépül,
s többé a mocsárba nem tér vissza innét.
Az időnek forgatagában élünk,
s fogolyként a rabjai vagyunk,
bármit is sugalljon eme énünk,
a sorshoz nem lehet szavunk.
Elillanó percek, s vágyott órák,
a sejtelmes érzetek kavalkádja,
a történések lám útjukat róják,
a lelket a félelem visszarántja.
Félelem a világtól, magunktól,
titkaink megóvása bármi áron,
nem menekülhetünk bajunktól,
úgy, hogy a vég ne reánk várjon.
Elszalasztott pillanatok tömege,
s megismételhetetlen tettek sora,
a világnak sehol sincsen közepe,
s álmaink törötten szállnak tova.
Meg kellett volna neki mondani,
megtenni, megkérdezni mit lehet,
a falakat egymás után lebontani,
az ember későn jön rá mit is tehet.
Kik szívünkhöz közel álltak, éltek,
többet is érdemelhettek volna talán,
soha nem tudjuk meg mitől féltek,
ők sem jutottak át csapdájuk falán.
Mély álomban szundítanak az állatok,
olyankor nem éreznek félelmet,
sem fájdalmat, sem bánatot.
Nem látják, hogy körülöttük mi folyik,
nem reagálnak, s nem érzékelik,
az álmuk mégis elfogyik.
Már ők sem ugyanazok álmok nélkül,
csupán szőrös, s tollas élőlények,
sokuk bármitől megrémül.
Megrémülnek a szellőtől és az esőtől,
felborzolva a szőrüket, s tollukat,
rettegnek mindenféle erőtől.
Attól is, melyet legyőzhetnének simán,
amely nagynak láttatja önmagát,
de valójában hitvány, silány.
Mély álomban maradva le lesznek ölve,
kizsigerelik majd mindannyiukat,
s meg lesznek sütve és főzve.
Ha idejében magukhoz térnének végre,
az álmok nélküli világban küzdve,
nem kerülnének hűtőbe, jégre.
