Saját alkotásaim
Pirkadat közeleg, a horizonton világosodik,
s a remény sugara felbukkan a látóhatáron,
az élet megpróbál ismételten magára találni,
s túllépni a sötét okozta megrázkódtatáson.
Pirkadat közeleg és ismét ébredőben a Nap,
a fénye még halovány, s álmatagon gyenge,
lassacskán be fogja világítani a földet, eget,
mielőtt véglegesen leszállna a zsarnoki este.
Lemenőben a Nap, lassan bealkonyul,
s közeledik a mélységes sötétség ideje,
letűnik a fény korszaka, az éj ideje jő,
s megerősödve támad a gonosz serege.
Lemenőben a Nap, a világ ím lepihen,
a jóság, s a szépség álomra hajtja fejét,
a fű nem sarjad ilyenkor, a fa aluszik,
csend van, a tücsök nem ad több zenét.
Míg alszunk, álmodhatunk szépeket,
s álmunkban legyőzhetjük a rémeket.
Napsütötte zöld mezőket is láthatunk,
sok örömöt, s boldogságot várhatunk.
Kalandok sorát élhetjük át bármikor,
az énünk bátor és soha nem pánikol.
Hősiesen elnyerjük, amire vágyunk,
s kedvünk szerint teljesül az álmunk.
Pazar virágmezőket láthatunk szerte,
béke és nyugalom honol világszerte.
Leszámolunk a legsötétebb árnnyal,
s képzeletünk a galaxisban szárnyal.
Rémálmok törhetnek reánk, de hiába,
velünk senki soha nem szállhat vitába.
Sokszor álmodunk az álmunkon belül,
ám minden rosszon mi kerülünk felül.
Elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk,
s új ismeretlenekkel is barátkozhatunk.
Képzeletünk valósat és valótlant láttat,
fantáziánk ismeretlen helyeken járhat.
Gyermekkori történéseket élünk újra,
saját kis lelki védőhálónk mögé bújva.
Kívülről nézzük, milyenek is voltunk,
szüleinknek a csínyekről sose szóltunk.
Míg alszunk, csodák világában járunk,
s újabb, izgalmas pillanatokra várunk.
Kegyetlenül keserű az ébredés reggel,
mikor újra kinyitja a szemét az ember.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
Ha szárnyaink lennének, felhőkkel szállnánk,
s a világ legszebb pontjáig meg sem állnánk.
Sasként repülnénk a nyugalom szigete fölött,
s rátalálnánk a békére sok más élőlény között.
Azon a helyen nincs rettegés és nincs félelem,
kacagás hallik, boldogság éltet, s van élelem.
Szeretet melege árad minden percben felénk,
s egy új, őszinte, tiszta világ képe tárul elénk.
Szeretetteljes ölelések vesznek minket körül,
s a tiszta szándéknak, a legparányibb is örül.
Ott nincs fájdalom, nincs betegség, s járvány,
nem lehet úr a sötétség ereje, nincsen ármány.
Ha szárnyaink lennének, utunk oda vezetne,
s bár az egész világunk ilyen csodás lehetne.
Amíg azonban erős láncainkat le nem verjük,
az igazi szabadságunkat soha el nem nyerjük.
Összefogás nélkül nehéz lesz győzni,
s a gonosz ellenséget ilyetén lefőzni.
A széthúzás kizárólag nekik kedvez,
s ármányuk jó kis halotti tort rendez.
A széthúzás megkönnyíti a dolgukat,
erővel befolyásolnak emberi sorsokat.
Hazugság árad a nap minden percében,
s élő nem szerepel a sötétség tervében.
Vagyis szerepel, de azok ők maguk,
hisz a háttérből irányít hamis szavuk.
Bábjaik hűen teljesítik a parancsot,
állandóan kongatják a hamis harangot.
Hipnotizálják a gyenge emberi agyat,
s ki magánál van arra dobálják a sarat.
A folytonos félelem, s a rettegés a cél,
különben a hitvány pénzéhez nem fér.
Összefogás nélkül lesújthat a végzet,
s megszűnik e Földön a legtöbb élet.
Örök sötétségbe borulhat az eddigi lét,
most az egész világ sorsa maga a tét.
Tönkretett életek, széthullott családok,
s egymásra uszított emberek garmada,
értelem ellen való, elnyomó szabályok,
s mételyező mérget szétszóró armada.
Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,
megvásárolt, s népeket irányító körök,
nem is kellenek ide immáron heckerek,
az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.
Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,
mindezek sajna mindennaposak lettek,
s az értelmes réteg kiutat nehezen talál
és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.
Az agymosás szennyes árja nem kímél,
bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,
megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,
folytonosan egy valótlan világot mutat.
Tönkretett életek, megnyomorított idő
és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,
ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,
s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.
Szemfényvesztés, terjedő homály, varázs,
kábító szavak, csalárd tettek, izzó parázs.
Semmibe vett lények, s felforgatott világ,
hipnózis által kábulatban megtartott viták.
Az értelem leépítése szakadatlanul folyik,
amíg minden szemben álló el nem fogyik.
Megosztottság, becsapottság, s hazugság,
vajon ebből mikor ér felszínre a tanulság?
Hol marad a szeretet, az ölelés, s a tudás,
az ármánykodásért a jutalom igen busás.
Hová tűnt a kedvesség, a segítő szándék,
mely nélkül mindent lefedhet az árnyék?
Mi történt a családokkal, s a baráti körrel,
nem lehet bármit feloldani csupán sörrel.
Az ellentéteket le kellene győzni mielőbb,
amit a tiszta szív sugall, sokkal hihetőbb.
A szemfényvesztés megtéveszt, s becsap,
miközben mérgezés által a föld alá berak.
Összetartás nélkül túlélni biza lehetetlen,
az emberiség a vég előtt miért tehetetlen?
Beborult az ég és vihar készül,
a vihartól mindenki megrémül.
Ömleni kezd a szennynek árja,
mely az embert a lakásba zárja.
Bezárja és onnan kijönni nehéz,
s bizony félelmetes ez az egész.
Eldugulnak a legjobb csatornák,
melyek eme áradatot lehordnák.
A sötét folyam elzárja a világot
és elmossa valamennyi virágot.
Mocskot, s piszkot hagy hátra,
megváltozik a környék már ma.
Beborult az ég, s még villámlik,
a pocsolyák tükrében csillámlik.
Mire a Nap újra kisüt már késő,
a pusztítás miatt alig marad élő.
A Rossz és a Jó harca szakadatlanul folyik,
küzdelmük örök, az idők végéig tart,
erejük azonban lassan fogyik.
Változó sikerrel vívják a csatáikat naponta,
néha görcsösen egymásba fogódzva,
s olykor-olykor csak nyafogva.
Mindkettőnek megvan a maga háttér serege,
mely őket szolgálva, értük esküt téve,
megteszi azt, ami saját szerepe.
Mikor összecsapnak, kardjuk pengéje villan,
s a páncéljukon ragyogó Nap fénye,
minden mozdulatuknál csillan.
A Rosszat a sötétség növekvő ereje táplálja,
s amíg a Jó lassan elfeledetté válik,
a gonosz a lapjait számlálja.
A Rossz és a Jó harca a vége felé közeledik,
mindkettő a döntő ütközetre készül,
pajzsuk, páncéljuk töredezik.
Érzik, s tudják, hogy már nincs kiút innen,
végleg el kell dönteni, hogy ki győz,
más lehetőség nincsen.
