Saját alkotásaim
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,
akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,
és az időben csak előre lehet menni.
Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,
nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,
miközben az ember mereng a múltján.
Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,
a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,
s rájön, az élete nem a sikerről szólt.
Mindenki elkopik és folyton változik minden,
az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,
de végül mind eltávozunk majd innen.
A kerek arcú Világ mosolyogva rótta az útját,
s miközben a vállán batyujával bandukolt,
felidézte a szép időket, önmaga múltját.
A lelki szemei előtt újfent éltek a régi korok,
amikor fiatalon még hitte, csodás minden,
s fantáziálásra mindig adtak neki okot.
Megélt számtalan fordulatot a történelemben,
rengeteg cselszövést és megannyi csatát,
amiket leírt, az időtlen történetekben.
Bejárt úttalan-utakat, hegyeket és völgyeket,
mindenhol tanult valamit, nagyon figyelt,
s mindenfelé mesélt, igen bölcseket.
A történeteibe maga is belefáradt és lefeküdt,
álmában szuperhős volt, segítőkész jótevő,
s vidáman, mindenki ágyába befeküdt.
A kerek arcú Világ párnával takarta le a fejét,
s nem vette észre, hogy kigyulladt a háza,
vajon valaha felnyitja még a szemét?
Selymes szellők bársonyán fut a végtelen idő,
és eme puha úton viszi a múltat, a jelent,
s még számára is kérdéses a jövő.
A jövő, amelyet az igaz szeretet tehet szebbé,
és melyben az őszinteség a becsület társa,
s melyet a szív kovácsolhat eggyé.
A jövő, amelynek útja a galaxisok közé vezet,
ahol minden igaz ember békére találhat,
s amely begyógyít minden sebet.
Selymes szellők bársonyán suhannak a lelkek,
és a hosszú, kimerítő küzdelmeik után,
a felfoghatatlanban békére lelnek.
Mi mindenről lemondunk az életünk során,
kényszerből, vagy a megszorítások miatt,
és eltávozunk ebből a világból korán.
Mennyi álmunk megy veszendőbe az úton,
s mi mindent elvesznek tőlünk a gazok,
amíg mi töprengünk a régi múlton.
A lelkünkkel milyen aljas játékot játszanak,
és mennyire hatékonyan manipulálnak,
míg a nyílt színen jónak látszanak.
Mi mindenről nincs fogalma oly sokaknak,
s milyen csábító a hazugságok sokasága,
ami miatt sokan a vesztükbe rohannak.
Mivé válik az ember tragikus körülmények között,
mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,
s mennyi mindent hagyott maga mögött?
Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,
s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,
amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?
Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,
az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,
s amikor a jövője immár nem ragyog?
Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,
a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,
s marad egyáltalán valami jó a nyomában?
Vissza kell térni a múltba, az emlékek szárnyán,
s felidézni mindazt, ami valaha csodás volt,
így segítve túllépni a jelennek árnyán.
Mindazon pillanatok, melyek a szívekben élnek,
amelyek sok vidámságot és örömöt okoztak,
előkészítik a ragyogó útját a fénynek.
Vissza kell térni önmagunkhoz, kik voltunk rég,
és megnyugtatni, megpihentetni a lelkünket,
nem szabad feladni az álmainkat még.
Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,
s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,
éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.
Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,
és folyamatosan fenntartották a békességet,
eme szónak a legtisztább értelmében.
Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,
sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,
s ezalatt a sötétség szárba szökkent.
A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,
a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,
állandósult a félelem és a tilalmak.
Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,
mára viszont a viharfelhők fogságában él,
s onnan küld néha egy biztató jelet.
