Saját alkotásaim
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,
a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,
addig velünk köszöntik a pirkadatot.
Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,
álmunkban meglátogatnak, mint egykor,
és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.
Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,
ahol a szeretet állandó, akár a békesség,
s az a hely, maga az igazi jutalom.
Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,
erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,
s remélve, a tetteinkben bízhatnak.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Néha nem ártana elgondolkodni, kik is vagyunk,
miért is élünk ezen a Földön, milyen okból,
s magunk után milyen emléket hagyunk.
Nem ártana kiüríteni elméinkből a sok szemetet,
mindazt a sok mocskot, amit reánk öntöttek,
és átérezni, mit is jelent az igazi szeretet.
Nagyon jó lenne egy igazságosabb, s jobb világ,
ahol természetes lenne emberségesnek lenni,
és ahol nem léteznének vihart kavaró viták.
Néha nem ártana önnön lelkünkben elmélyedni,
s elfogultság nélkül beismerni a hibáinkat is,
mielőtt sikerülne életünk útján elvérezni.
Mindennapi küzdelmek színesítik az életünket,
és nem hagynak egy nyugodt percet sem,
így örömmel fogadjuk a végzetünket.
Nincs is jobb, mint gondokkal terheltnek lenni,
folyton küszködni valamivel és valamiért,
s önmagunkért meg semmit sem tenni.
A pihenésre semmi szükségünk, az értelmetlen,
halálig dolgozni és tanulni, na az már igen,
csak ezt bevallani bizony kényelmetlen.
Mindennapi küzdelmek simogatják a lelkünket,
s miután megfosztatunk minden reménytől,
az dobja csak fel igazán a kedvünket.
Egy kedves mosoly, a léleknek sokat számít,
és igazán szívmelengető a sötét időkben,
amikor a sírás könnyedebben csábít.
Olyan, akár a ragyogó napfény a kéklő égen,
mely eloszlatja a viharfelhők sokaságát,
s képes gyengéden cirógatni az éjben.
Egy kedves mosoly ellazít és szabaddá tehet,
vidámságot, s örömöket hozhat az életbe,
főképpen, ha az ember nagyon szeret.
A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,
s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,
melyek a fájó lelket ejtették rabul.
Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,
elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,
és mindezek semmivé foszlanak.
A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,
s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,
míg a fantázia uralkodik a tudaton.
Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,
magasabb szellemi szintet képvisel mindig,
és általa minden ember békére lelhet.
Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,
szebbé téve valamennyi percet, minden órát,
megcirógatva a legapróbb virágot.
Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,
és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,
megtartva az önbecsülését, a szerepét.
Néma óhajok, soha ki nem mondott szavak,
szívet marcangoló érzelmek sokasága,
és a cél előtt megállító lelki falak.
Bizonytalanság és félelem szinte mindentől,
folytonos kudarcok, ámítás, önbecsapás,
az óvatosság megvéd mindettől.
Néma óhajok és a szorosan összezárt ajkak,
látszólagos önbizalom, kedves mosoly,
a látszat sokszor csapdába csalhat.
Elkopik a test, miközben a lélek fiatal marad,
hajdani önmagának torz mása csupán,
s igen gyorsan a vég felé halad.
Fokozatosan veszít az erejéből és fáradékony,
mindenféle elváltozás mutatkozik rajta,
lassabb, kimerültebb, aluszékony.
Immáron nem tud gyorsan futni, sem ugrálni,
nem kitartó és minden hamar megviseli,
szeretne inkább otthon bujkálni.
Ezt azonban nem teheti, nem is hagyják neki,
s bár a benne lakozó lélek kitartásra kéri,
bármit is tesz, fájdalommal teszi.
Elkopik a test, ahogy az idő sebesen száguld,
legvégül már jártányi ereje sem marad,
s kiszáll belőle a lélek, akivel társult.
