Saját alkotásaim
Vissza kell térni a múltba, az emlékek szárnyán,
s felidézni mindazt, ami valaha csodás volt,
így segítve túllépni a jelennek árnyán.
Mindazon pillanatok, melyek a szívekben élnek,
amelyek sok vidámságot és örömöt okoztak,
előkészítik a ragyogó útját a fénynek.
Vissza kell térni önmagunkhoz, kik voltunk rég,
és megnyugtatni, megpihentetni a lelkünket,
nem szabad feladni az álmainkat még.
A sóhajok hazájában bizony rengeteg a sóhaj,
nagyon sok a szenvedés, a fájó csalódás,
és a semmibe száll a számtalan óhaj.
Még napfény idején is felhők borítják az eget,
a vidám kacagás is bút, szomorúságot rejt,
és sokszor nem is szeret, aki szeret.
Könnyek patakjai patakzanak gyakorta lefelé,
és tőlük csillognak a vágyakozó szemek,
miközben a lélek elfordul befelé.
A sóhajok hazájában nem tündérálom az élet,
és sajnos ez így fog maradni mindaddig,
amíg a gonosz uralma nem ér véget.
Minden pillanat egy újabb lehetőséget kínál,
egy másik esélyt és valamiféle varázst,
a sors sokszor újabb táncra hív már.
Csak az emberen múlik, hogy mit is lép erre,
van-e bátorsága megragadni eme esélyt,
vagy maga sem tudja hova, merre.
Amit hagy örökre elsuhanni, azt bánni fogja,
amíg csak él, mindennap kínozza majd,
s ez a tudat a lelkét nagyon nyomja.
Minden pillanat a végtelen honában egyesül,
és ott pihennek meg a csillagok között,
miközben az útjuk végére pont kerül.
Ünnepek idején felerősödik a szeretteink hiánya,
és bár tudjuk, többé nem lehetnek velünk,
mégis vigasztalhat, nem éltek hiába.
Most is halljuk szavaikat, látjuk kedves arcukat,
s igaz, hogy mindez csupán a lelkünkben él,
ám vigasztal, megvívták a harcukat.
Megvívták és immáron a végtelen időben élnek,
nem gyötri őket fájdalom, nem félnek többé,
s be kell látnunk, hogy értünk is éltek.
Ünnepek idején az emlékek ismét életre kelnek,
ilyenkor hevesebben dobban meg a szívünk,
s hisszük, bennünk örök életre lelnek.
Szív és szeretet nélkül nagyon nehéz túlélni,
rengeteget kell szenvedni eme világban,
s mindezeken nem lehet túllépni.
A lelketlen lelkűeket ez nem igazán zavarja,
ők elfogadnak minden rosszat örömmel,
s hatalmas felettük a gonosz hatalma.
Mindennap egy újabb keserv, szörnyű teher,
és egyre fokozódó nyomás, tönkretétel,
a sötétség folyvást mérget kever.
Az emberek bizonytalanok, s némán tűrnek,
harc nélkül feladják jogaikat, az életüket,
és eközben teljesen összetörnek.
Szív és szeretet nélkül nem maradhat esély,
némi reményt csak az összefogás adhat,
hiszen egyre hatalmasabb a veszély.
Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,
öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,
s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.
Kiadja magát mások akaratának, kényének,
és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,
pofont adva a legbensőbb énjének.
Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,
rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,
és elősegíti a vesztét, a végzetét.
Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,
nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,
s mindenkor tagadja a szenvedését.
Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,
s hiába cirógatja meg a remény szellője,
ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.
A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,
oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,
s közben a tudatalatti sohasem alszik.
Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,
sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,
ám ezt nem igen érezteti szavakkal.
Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,
amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,
s emiatt nem tud felszabadultan élni.
Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,
s amiért szomorúan éli a mindennapjait,
nem megválaszolva önnön kérdéseit.
A lélek vívódása természetes, az életből árad,
s csakis azoknak okoz gondot, problémát,
akiknek a szívét emészti a bánat.
Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,
s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,
óhajaink nem hallatszanak az égig.
Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,
nem is érzi át a szívünk heves dobogását,
s nem álmodja helyettünk az álmunk.
Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,
és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,
nem sok örömöt hagyunk e világra.
Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,
s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,
ha végre levetjük a kínzó terhünket.
Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,
s hiába voltak az elképzelések szépek,
mind hamvába holtak lettek végül.
Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,
zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,
s érzik, hogy e világ milyen álnok.
Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,
olyasformán halnak el az izzó vágyak,
s velük pusztul az egykori varázs.
Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,
a néhai, csodákra képes reménynek vége,
s az ember boldogságra nem lelhet.
A lelkek mélyén izzó parázs a szíveket hevíti,
és amíg a remény ereje táplálja a vágyakat,
az igazi valóság bizony a hitelét veszíti.
Átveszi helyét az álmodozás, a mesék világa,
minden szebbnek és jobbnak tűnik akkor,
a tudat próbál ugyan küzdeni, de hiába.
A lelkek mélyén addig nem nyugszik a vihar,
míg a hormonok össze-vissza működnek,
s a rózsaszínű köd végleg el nem inal.
