Saját alkotásaim
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Az emberi lélek igen érzékeny, mindig a szépre vágyik,
és mindig a jóról álmodik, az igaz érzésekről,
miközben gyakorta kerülgeti a pánik.
Pánikol a kudarctól, a csalódástól és attól, hogy veszít,
a félelemtől, a veszteségektől, a kihívásoktól,
s eközben a tudásból keveset merít.
Az emberi lélek igen érzékeny, sokszor szeretetre éhes,
nagyon áhítja a cirógatást és mégis tart tőle,
ha kitárulkozna, többre lenne képes.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,
az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,
s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.
Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,
marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,
és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.
Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,
az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,
már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,
és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,
össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.
Olyan rövid ez a kis vers, amilyen rövid az élet,
nem vidám, nem kacajfakasztó és nem szép,
s nem leli benne örömét semmilyen lélek.
Olyan rövid ez a kis vers, egy lehelet a szélben,
parány szösszenet csupán a viharos időkben,
a mondanivalója pedig, ott lapul a mélyben.
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó annak, aki átéli,
hihetetlenül nehéz elviselni, kínozza a lelket,
s nem öröm senkinek, aki ezt megéli.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó, elviselhetetlen,
beleég a tudatba, s lerombolja az önbizalmat,
a győzelem az, ami megfizethetetlen.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a kínt és a fájdalmat,
nem csökkenti a légszomjat, az álmatlanságot sem,
s emiatt a lélek, már nem igazán szárnyalhat.
Erre rátetéznek a folyamatos gondok és a külső hatások,
a szakadatlan idegeskedés mindenképpen csak árt,
s a napszakok között is elmosódnak a határok.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a pánikot, a félelmet,
ahogyan az ármányt, a rosszat, vagy a gonoszt sem,
és nem tudja feltámasztani, a halott értelmet.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
