idő Archívum - 18 / 27 oldal

Aggódó szívek

Aggódó szívek, s folyamatos nyomás a lelkeken,

a valóságot önmaguknak is letagadó emberek,

akik ilyetén a semmibe vesznek csendesen.

Gyermekek, akik még nem értik, ám érzik a bajt,

látják, hogy szüleik újabban sokat bánkódnak,

s nem bírják elnyomni pici szívükben a zajt.

Egyre nehezebb napok és kilátástalanabb percek,

az eddig oly sok munka által felépített életek,

melyek most mind pénzügyi halált lelnek.

Növekvő kiszolgáltatottság uralja e sötét időket,

s pontosan megtervezett cselekmények sora,

melyben jutalmazzák a hazug hírvivőket.

Aggódó szívek, amelyek kapaszkodót keresnek,

és minden dobbanásukkal reményre várnak,

bízva abban, egyszer szabadok lehetnek.

Sebesen peregnek

Sebesen peregnek a percek, lassan üt az óra,

s elmúlik mindaz, ami jó és szép volt,

senki ne számítson semmi jóra.

Homályba vész az emlékezet, elszáll a múlt,

elvesznek az egykori csodás emlékek,

melyek sora néha hosszúra nyúlt.

Sebesen peregnek a percek, s a szív dobban,

megelevenednek az egykori történések,

és végül minden örökre elillan.

Az életben egy a biztos

Az életben egy a biztos, mégpedig a halál,

az elől senki nem bújhat el sohasem,

s ha el is bújik, akkor is reá talál.

A gazdagok úgy vágyják az időt nyújtani,

fizetnek bármennyit, csak élhessenek,

s mégis elpattannak az életük húrjai.

A szegényeknek sokszor megváltás lenne,

hisz annyi teherrel, gonddal küzdenek,

s csak a menekülést látják benne.

Az életben egy a biztos, hogy eljön a vég,

s megment minden rossztól, gonosztól,

ahogy elődeink megtapasztalták rég.

A lelkek segélykiáltása

A lelkek segélykiáltása néma és nem hallható,

legyen az bármily szenvedő, vagy keserves,

netán könyörgő, s vészesen jajgató.

Csupán az hallja meg ezen hangokat, aki érez,

aki önmaga is ugyanúgy látja a világ bajait,

s aki nem egy rálegyintéssel végez.

A lelkek segélykiáltása átjárja az időt, a teret,

elér egészen a csillagokig, a galaxisokig,

s az útja onnan a végtelenbe vezet.

Végveszélyben

Végveszélyben van az emberiség és ketyeg az óra,

sötét körök igyekeznek kiirtani mindenkit,

s nem számíthat a világ semmi jóra.

Készül az új és újabb halálos méreg, amely megöl,

nem fog kegyelmezni, s nem fog megkímélni,

a pusztulás előtt kódokkal megjelöl.

Legyen felnőtt, vagy picike gyermek, nem számít,

sajnálatra, segítségre, kíméletre esély sincsen,

s terveitől a gyilkos had nem tágít.

Végveszélyben az életösztönnek ébrednie kellene,

különben elvész minden, aminek értelme volt,

elhal a remény és a szabadság szelleme.

Korlátozott idő

Korlátozott idő, gondokkal lefoglalt percek,

az embereknek soha sincs nyugodalma,

s a háttérben így haladnak a tervek.

Nem jut elegendő idő pihenésre, egymásra,

a kimerültség mindennapos, rendszeres,

s ezáltal nincs lehetőség sok másra.

Nincs energia a gondolkodásra, jó tettekre,

sem elegendő erő megsegíteni másokat,

s a világ sokasága a hitét vesztette.

Korlátozott idő, melyben a lehetőség kevés,

amelyben egyre kevesebb a pénz bármire,

s örömnek marad az ivás, meg az evés.

Mi egykoron jó volt

Mi egykoron jó volt, mára már nem létezik,

ügyesen elpusztították az idők folyamán,

és sajnos többé vissza nem is érkezik.

Megfélemlítettek és kiöltek rengeteg lelket,

megmérgeztek több milliárdnyi tudatot,

így igyekeznek megvalósítani a tervet.

A tervet, amely nem a szépről, a jóról szól,

ellenkezőleg, közeleg az örök sötétség,

s mindig egy újabb, egy másik kór.

Egymás ellen fordulva, haldoklik a szeretet,

a megértés meg nem értéssé válik hamar,

s mindez megterhel felnőttet, gyereket.

Sok barátság nem éli túl e nehéz időszakot,

a szerelmek sem olyanok mint réges-rég,

s elérkeztek az ellenséges időszakok.

Mi egykoron jó volt, ma már csupán álom,

amely felsejlik a nyugtalan éjszakákon,

s a szív várja, hogy újra valóra váljon.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Vajon melyik faj az?

Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,

önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,

mely a fajtársai elől annyi minden titkol?

Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,

igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,

s feláldoz tömegeket egy aljas célért?

Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,

megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,

s biza hamar leszámol az álmokkal?

Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,

mely békében is meg tudna lenni a világgal,

s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?

Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,

mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,

azonban az idő a számára is véges?

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30