Saját alkotásaim
Mikor a világ aludni tér, felragyognak a csillagok,
és mint apró gyémántok, csillognak az éjben,
a Hold régóta ismer már minden csillagot.
Összebarátkozott velük, mióta útját járja az égen,
tudja, hogy az emberek csodálják a látványt,
és gyönyörködnek az éjszakai fényben.
Mikor a világ aludni tér, a Tejút is láthatóvá válik,
és csodálatos szépsége elbűvöli az éjjel lényeit,
miközben a Hold a csillagokkal játszik.
A csillagos égen mosolyog a Hold a felhők között,
ősidők óta járja a megszokott útját az éjben,
és onnan még, soha meg nem szökött.
A csillagos égen mosolyog a Hold szép kerek arca,
és miközben halad, lekacsint az alvó Földre,
szemeit mindig e kedvenc helyén tartja.
A koromsötét sem tarthat örökké, vége szakad egyszer,
s reggelente ismét megcsillannak a Nap sugarai,
és új reményre lel, a sok megfáradt ember.
A koromsötét sem tarthat örökké, a Hold is megpihen,
s búcsút intenek az éjjelente ragyogó csillagok,
nélkülük minden éjszaka, olyan semmilyen.
Ígérni a legszegényebb is tud, szól erről oly sok rege,
ez így van, hiszen nem jár következménnyel,
és emiatt nem fáj soha, senkinek a feje.
Lehet ígérni Napot a legsötétebb éjszakának az egén,
Holdat a legragyogóbb nappalok folyamán,
és elhitetni, hogy az elbukás, az remény.
Lehet ígérni a legjobbat, a legszörnyűbb idők idején,
egy jobb, egy szebb világot, eme gonosz helyett,
és örök békességet a túlvilág szigetén.
Lehet ígérni igaz szeretetet, szerelmet és minden jót,
gyönyörű életet, becsületes, s álomszerű létet,
külön kiemelve valamennyi igaz szót.
Ígérni a legszegényebb is tud, a legszerényebb elme,
ám sajnos mindezeknek valós alapja nincsen,
szétfoszlanak, mint a legfinomabb kelme.
Hópihék szálldogálnak csendesen, Karácsony este,
a Hold fénye megcsillan mindegyikőjükön,
s áthat mindent a nyugalom csendje.
Az ablakokon jégvirág díszeleg, a város már alszik,
itt-ott még fény szűrődik ki az ablakokon,
ám neszezés, zörej, sehol nem hallik.
Hópihék szálldogálnak, az éjszaka fagyos, kemény,
a szeretet átjárja a várakozással teli órákat,
és ezen az éjjelen, újjáéled a remény.
Fénykora után minden lény útja lefelé vezet,
és legyen az növény, állat, vagy ember,
ez ellen sajnos semmit nem tehet.
Delelőjén túl a Nap is megfárad, pihenni tér,
eleget tett, elvégezte a dolgát, feladatát,
és elvonul, ám reggel új életre kél.
A Hold hasonlóan tesz, mikor elkezd fogyni,
és a szép kerek arcából vékonyka lesz,
ám soha, de soha nem fog elkopni.
Fénykora után, élőlény erre már nem képes,
hiszen az élete percei szűkre szabottak,
és ami maradt, az biza igen véges.
Holdvilágos éjszakákon, amikor elhalnak a neszek,
és a várakozás izgalma beindítja a fantáziát,
nem csukódnak le a gyermeki szemek.
Élénken figyelnek a sötétben és a kis szívük dobog,
az jár a fejükben, milyen ajándékot kapnak,
s meghallják-e, ha a Jézuska kopog.
Holdvilágos éjszakákon megelevenednek a vágyak,
az álmok szebbek Karácsony közeledtével,
s a percek valahogy másképpen járnak.
Egy nyugodalmas éjszakán, amikor a Hold ragyog,
az álmok elviszik az embert az ismeretlenbe,
ahol minden szép és nincsenek bajok.
Egy nyugodalmas éjszakán, fent, a csillagok között,
újra kalandokra indul a lélek, messzire szállva,
és a sok rosszat itt hagyja, maga mögött.
A tücskök zenéje messzire hallik az őszi estéken,
amikor a csillagok gyémántként ragyognak,
s a Hold járja szokásos útját az estében.
Ciripelésük egyfajta nyugalmat sugároz a térben,
és a hallatán romantikus hangulat támadhat,
érzelmek indulnak vadászatra az éjben.
A tücskök zenéje megcirógatja a szomorú lelket,
elfeledteti a bánatot, örömöt és reményt kelt,
s általa a legbékétlenebb is békére lelhet.
Őszi estéken, amikor fent ragyognak a csillagok,
s a Hold, kerekded arccal mosolyog közöttük,
itt, alant, a szellővel suhannak az illatok.
Még pompáznak a virágok és termés van bőven,
a fák ágai roskadoznak az almától, körtétől,
a természet szépsége páratlan az őszben.
Őszi estéken, amikor az élővilág nyugalomra tér,
s elcsendesedik minden, kialszanak a fények,
az álmok világa, ismételten új életre kél.
