Saját alkotásaim
A sötétség nem pihen, újra és újra támad,
el szeretné emészteni a ragyogó fényt,
mely felé iszonyú gyűlölete árad.
Minden erejét és gonoszságát összeszedi,
bármire képes a győzelme érdekében,
s erejét a fénnyel folyton összeveti.
Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,
a praktikái gonosznál is gonoszabbak,
és ölni készül a legnagyobb kéjjel.
A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,
s amennyiben a fény nem fog küzdeni,
hitvány vágya beteljesülésre lel.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,
s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,
elnyomva az igaz véleményeket.
Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,
hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,
s önmagára biza nem vigyázott.
Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,
a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,
s elismerni a gonoszok uralmát.
Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,
és a hiszékenység miatti pusztulással,
az izzó, fájdalmas veszteséggel.
Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,
anélkül soha nem létezhet önbecsülés,
értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
A manipuláció világában a borzalom rengeteg,
tetszés szerint tehetnek bármit, bárkivel,
s azután újabb rémségekbe kezdenek.
Folyamatosan adagolják a félelmet, a rettegést,
s miközben egyre gyarapszik a vagyonuk,
tökélyre fejlesztik a hazug tettetést.
Álnokságuk és gonoszságuk nem ismer határt,
lelkiismeretük nincs, becsületük szintúgy,
s tervszerűen osztogatják a halált.
A céltáblájuk közepén van felnőtt és gyermek,
idős, fiatal, férfi, nő, egészséges, elesett,
s minden élőnek ássák a vermet.
A manipuláció világában nem lesz nyugalom,
s nem lesz békesség, öröm, vidámság,
amíg a gonosz uralkodik a tudaton.
Van értelme az életnek, melyben a rossz rengeteg,
amelyben kizsákmányolnak és kizsigerelnek,
s mindennap egy szörnyűséges fergeteg?
Mi a jó a nehéz napokban, mikor nincs menekvés,
mikor szeretetre lenne szükség és békességre,
s melyben nincs jó szándékú cselekvés?
Elfogadható, hogy még öregen is dolgozni kelljen,
gyengén, elesetten, leépült elmével, megtörve,
s mind aki ilyen megszólalni se merjen?
Miféle dolog megfosztani bárkit attól, hogy éljen,
és szabad akaratát elvenni aljas szándékból,
s elintézni, hogy amíg él csak féljen?
Miféle világ az, melyben a gonosz uralja a Földet,
amelyben eltiporják az értelmet, az érzéseket,
s kiirtanak minden még meglévő zöldet?
Van értelme az életnek kihasználtan, s szolgaként,
lélekben megtiporva, becsületben megsértve,
és mindörökre a sötétség foglyaként?
A pokol küldöttei ismét összeültek néhány napra,
s megvitatták, miként gyűjtsék be a lelkeket,
hogy szűnjön meg a világ apraja, nagyja.
Ármánykodásuk alatt megtették, amit csak lehet,
buliztak, ettek, ittak, s kivetkőztek magukból,
az erotikának is adtak ám bőven teret.
A pokol küldöttei gonoszul dörzsölik a markukat,
s már előre örülnek a rengeteg elvett életnek,
azonban fényben eltakarják az arcukat.
Forr a méreg az üstben, s a fekete füst száll,
émelyítő bűz terjeng a környezetében,
az élőlényekre semmi jó nem vár.
A fortyogó folyadékban igen sok az adalék,
s tesznek róla a folyamatot felügyelők,
hogy igen kevés legyen a maradék.
Forr a méreg, amely elpusztíthatja a Földet,
s ha nem fog kialudni a tűz az üst alatt,
többé senki nem talál életet, zöldet.
