Saját alkotásaim
Érzések és remény, izzó, eltitkolt vágyak, sóhajok,
bizonytalanság, félelem attól, ami történhet,
s éjszakába kiáltott szívdobogtató óhajok.
Remegő kezek, belülről mélyen megsebzett lelkek,
akik vigyáznak arra, hogy mások ezt ne lássák,
amíg biztos támaszra, s vigaszra nem lelnek.
Érzések és remény, nélkülük annyira nehéz az élet,
s talán fel is adnák sokan a mindennapi harcot,
ám mégis adnak egy újabb esélyt a fénynek.
Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,
ám a vég előtt számot kell majd adnunk,
s felsejlik bennünk önmagunk múltja.
A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,
voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,
s a sors osztott ki minden szerepet.
Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,
ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,
és sokszor nem alakultak jól a tervek.
Kemény próbák, igazi barátságok, remények,
elhibázott döntések, beteges időszakok,
s olykor harag, máskor szeszélyek.
Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,
csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,
miután leszáll reánk, az örök éj leple.
Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,
s szabadon szökellve a virágos mezőkön,
igazi nyugalmat talál minden lélek.
Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,
dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,
a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.
Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,
érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,
reményt adva sok-sok titkos vágynak.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,
a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,
ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.
Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,
s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,
bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.
Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,
felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,
ám mégis a földön kell állni, két lábbal.
Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,
selymesen bársonyos simogatások érzete,
talán felcsillan az esély a jövő egén.
Hamar eltelik ami jó, szinte meg sem történt,
és csupán egy álomnak tűnik nemsokára,
nem kavarja fel a galaktikus örvényt.
Az elképzelt dolgok kevésszer válnak valóra,
pedig olyannyira csábító maga a tudata is,
s így érezhet a Föld valamennyi lakója.
Hamar eltelik ami jó, mi marad, az az emlék,
s a lélek belül új kalandokra vágyakozik,
olyanokra, melyek történtek nemrég.
Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,
sokszor nem is látnak tisztán a világban,
s mindig a csalódás rémétől félnek.
Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,
nem merik felfedni az igazi mivoltukat,
és feszülten várják az álombeli csodát.
Vágyak perzselik a szívüket minden percben,
ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,
mivel nem készültek fel még fejben.
A szemük előtt suhan tova a saját reményük,
s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,
hagyják elveszni az utolsó esélyük.
Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,
a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,
s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.
