Saját alkotásaim
Testi hibák és lelki sebek, égető fájdalmak,
a szív mélyén rejlő izzó titkok sokasága,
senki nem kíván magának fájdalmat.
A sebezhetőséget mindig nehéz elleplezni,
előbb-utóbb úgyis előbukkan váratlanul,
s úgy nehéz a gondokat jól elrendezni.
A tiszta érzések ritkák, mint a gyémántok,
épp ezért az értékük is felbecsülhetetlen,
sajnos azonban vannak még rémálmok.
Testi hibák és lelki sebek, parányi remény,
belülről emésztő tűz, elérhetetlen álmok,
ez az élet bizony rettentően kemény.
Elszálló pillanatok, megismételhetetlen percek,
varázslatos érzések, szívdobogtató remények,
és szerencsés esetben megvalósuló tervek.
Mindezek éltető erővel bírnak testre és lélekre,
s még amikor nem is válnak valóra az álmok,
akkor is erőt adhatnak hosszú évekre.
Elszálló pillanatok és a mélyben lapuló parázs,
féltve őrzött titkok kavalkádja az éjszakában,
s megannyi élmény, mielőtt jön a kaszás.
A szívünkben, s a lelkünkben fontos titkok lapulnak,
megannyi érzelem, vágyak és álmok sokasága,
a gondok, problémák mégis tovább fajulnak.
Sőt, odáig jutnak, hogy nélkülük nem lehet már élni,
s hiába a struccpolitika, a valóság valóság marad,
éppen ezért nem szabad ezt tétlenül nézni.
Azok, akiknek ártó a szándéka, nem fognak segíteni,
ellenkezőleg, igyekeznek tönkretenni, s bántani,
csakis a szeretetből szabad erőt meríteni.
A szívünkben, s a lelkünkben sokszor jókora a vihar,
oly sok a seb, rengeteg a fájdalom és a csalódás,
de küzdeni kell ellene, amíg mindez kihal.
Érzések és remény, izzó, eltitkolt vágyak, sóhajok,
bizonytalanság, félelem attól, ami történhet,
s éjszakába kiáltott szívdobogtató óhajok.
Remegő kezek, belülről mélyen megsebzett lelkek,
akik vigyáznak arra, hogy mások ezt ne lássák,
amíg biztos támaszra, s vigaszra nem lelnek.
Érzések és remény, nélkülük annyira nehéz az élet,
s talán fel is adnák sokan a mindennapi harcot,
ám mégis adnak egy újabb esélyt a fénynek.
Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,
ám a vég előtt számot kell majd adnunk,
s felsejlik bennünk önmagunk múltja.
A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,
voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,
s a sors osztott ki minden szerepet.
Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,
ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,
és sokszor nem alakultak jól a tervek.
Kemény próbák, igazi barátságok, remények,
elhibázott döntések, beteges időszakok,
s olykor harag, máskor szeszélyek.
Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,
csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,
miután leszáll reánk, az örök éj leple.
Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,
s szabadon szökellve a virágos mezőkön,
igazi nyugalmat talál minden lélek.
Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,
dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,
a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.
Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,
érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,
reményt adva sok-sok titkos vágynak.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
