emberek Archívum - 70 / 72 oldal

A Kacaj és a Vidámság

A Kacaj és a Vidámság együtt róják az utat,

vidámabbá teszik az emberiség napjait,

s a szomorúságból mutatnak kiutat.

Ahol felbukkannak, harsány nevetés hallik,

egy időre eltűnnek a gondok és a bajok,

s a percek sora könnyedebben zajlik.

Felkeresik az eldugott helyeket, a tanyákat,

s belesnek az ablakokon és az ajtókon,

megnevettetve az apákat, s anyákat.

A kedvenc pajtásaik a játékban a gyerekek,

tiszta szívből tudnak örülni s pajkosak,

szinte átöleli őket a valódi szeretet.

A Kacaj és a Vidámság világa lám változik,

egyre kevesebben találhatnak már rájuk,

sokszor a páros igen búsan távozik.

Hamis szavak

Hamis szavak és hazug bérencek aljas szólamai,

ezek uralják mostanában az egész világot,

s a szenvedő emberek fájó sóhajai.

Semmi nem az, aminek látszik és aminek hiszik,

teljesen más a valóság, amit a sötét árnyal,

s míg rettegnek, a tervet valóra viszik.

Halálba fullad az igazság, mert folyton tiporják,

s miközben rengetegen kínzóan sínylődnek,

a színfalak mögött folynak a tivornyák.

Hamis szavak, kábulatot okozó ígéretek tömege,

megtévesztettek, s becsapottak hiszékenyei,

támad nemsokára a gonosz serege.

Izzadt arcok

Izzadt arcok, csuromvizes ruhák, tapadó testek,

bágyadt és szenvedő emberek mindenfelé,

sajnos ez a pokoli hőség csak a kezdet.

Tikkadtan ténfergő járókelők, s heves indulatok,

a munkahelyeken maszkokban fuldoklók,

eme forróság csak növeli az indulatot.

Korlátok és hazugságok között szenvedő lelkek,

meggyötört tudatok, s kizsigerelt elmék,

kiutat ebből nem könnyen lelnek.

Izzadt arcok, s szempillákról lecsöpögő sópatak,

elakadó szavak a torkok kiszáradása okán,

a továbbiaktól a hűs szellők óvjanak!

Izzik a pokol

Izzik a pokol, perzsel a hőség,

s nem igen lesz az idén bőség.

Szenvednek is az élők nagyon,

s mit elveszíthetnek az vagyon.

Kiszárad a fű, elsorvad a mező,

s leéghet a legmagasabb fenyő.

A növények is a végüket járják,

s mind a végső napjukat várják.

A forróság nem kímél meg soha,

a reményt is száműzi majd tova.

Az élet folyama hamar kiszárad,

és a fájdalom kihozza a hibákat.

Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,

elhanyagolt és gondozatlan sírok.

Bizonytalan élet, szomorú napok,

fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.

Erőszakkal bezárt és hazug világ,

elhallgatott igazság, s néma viták.

Nyomorba taszított emberek sora,

a rossz elűzendő mindörökre tova.

Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,

igaztalan, s teljesen hamis vádak.

Az emberiség kiirtása nem mese,

nem maradhat senkinek kedvese.

Izzik a pokol, s nem kegyelmez,

minden élőt biza megfegyelmez.

Újabban megfakulnak az álmok,

mivel az élet rögös és biza álnok.

Ha visszatérnének

Ha visszatérnének elhunyt szeretteink e világra,

megrökönyödve néznének mindenfelé körbe,

s inkább visszafeküdnének a sírba, de hiába.

A visszaút lehetősége örökre bezáródna előttük,

itt ragadnának a gondok, s a bajok közepette,

ám maradna egy nem szokványos előnyük.

Őket bizony nem tudnák elpusztítani újra, ismét,

nem hatna rájuk semmiféle praktika, s méreg,

bár nem tetszene nekik ez az újfajta ittlét.

Szomorúan látnák, mit is tesznek az emberekkel,

és miképpen tartják félelemben az utódaikat,

s manipulálnak zsarolással, fegyverekkel.

Ha visszatérnének, elhoznák az igazság lángját,

halhatatlanként harcolnának, velünk karöltve,

amíg a bűnösökből nem raknának máglyát.

A pusztulás felé tartva

A pusztulás felé tartva halványulnak a fények,

sötét felhők gyülekeznek fent a tiszta égen,

s mélabúsan ballagnak az emberi lények.

Megosztottak, összezavarodottak és rettegők,

egymásra félénken, s gyanakodva pillantók,

e történésekről nem álmodtak a felmenők.

A régi harci szellem kihalt az idők folyamán,

az ősi életösztön újabban a sírba távozott,

s a lelkek ott ülnek, a végzet fogatán.

A pusztulás felé tartva hangosan sír a szeretet,

fuldoklik az öröm, s rémülten dobog a szív,

nem kímélnek felnőttet, sem gyereket.

Vannak napok

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül,

hiába töri magát az ember keményen,

az erőlködésbe bizony kimerül.

Valamennyi jó szándék kevésnek bizonyul,

és minden tenni akarás semmivé válik,

s bizony visszaüt hamar piszokul.

A kedvesség gorombaságra vált, s haraggá,

a sértések az érzékeny pontokat keresik,

s biz érzik a gyűlölet tesz szabaddá.

Megutálhatják egymást azok, kik szerettek,

s akik egymás mellett álltak oly sokáig,

ám dühükben semmit nem tehettek.

A harag, a düh, s a gyűlölet jóra nem vezet,

felőrli a szíveket, meggyötri a lelkeket,

s könnyedén bárkit ellenséggé tehet.

Vannak napok, amelyek bár ne lettek volna,

melyek fájnak majd az idők végezetéig,

s bár az élet ne a keserűségről szólna.

Senki nem tudhatja

Senki nem tudhatja, hogy másoknak mije fáj,

s nem érezheti át a gondjait, a sérelmeit,

bármiket is mondjon ki a száj.

Elhiheti ugyan, s megértheti a panaszok sorát,

mégis könnyedén hallgatja mindazt végig,

hisz önmagán nem látja azok nyomát.

Megannyi tragédia teheti búsabbá a napokat,

megviselve az emberi szíveket, s lelkeket,

megtörve a kicsiket, s a nagyokat.

Számtalan veszteség kíséri az életnek az útját,

rokonok, barátok, s szerelmek elvesztése,

sokan sírják vissza önmaguk múltját.

Senki nem tudhatja, mi vár reá az úton végül,

mikkel is kell megküzdenie egymagában,

míg a saját érzéseivel meg nem békül.

A Szép és a Jó

A Szép és a Jó az idők kezdete óta rótták az utat,

igyekeztek mindenfelé segíteni az embereket,

s megmutatni a fájdalomból vezető kiutat.

Olyan sokszor szereztek vidámabb napokat nekik,

s bírták felhőtlen kacajra a kicsiket, nagyokat,

és azok érezték, tudták, hogy értük teszik.

Szebb, s jobb életet biztosított a jelenlétük szerte,

örömmel teltek a szívek, amerre csak jártak,

és ebben mindkettőjük igazi örömét lelte.

Teltek-múltak a hónapok, az évek, s az idő haladt,

kettejük párosa eljutott a legapróbb tanyára is,

és egy-két jó szavuk mindenkinek maradt.

Egy sötét éjszakán azonban szörnyű vihar támadt,

dühöngött a szél, zengett, s villámok cikáztak,

mindenfelől a szenny és a mocsok áradt.

A Szép és a Jó fuldoklott a mocsokban, s kimerült,

megpróbáltak a felszínen maradni oly sokáig,

sajnos azonban ez már soha nem sikerült.

A Szeretet és a Boldogság

A Szeretet és a Boldogság hathatós páros voltak,

kiegészülve az Örömmel, a Vidámsággal,

s az Öleléssel, az emberekhez szóltak.

Jobbá, szebbé tették számukra a perceket, órákat,

s ők melegséggel telített lelkekkel élhettek,

zengve a csapatukról regéket és ódákat.

Szép volt így az életük, s békésen teltek a napok,

türelmesek, megértőek voltak egymás iránt,

s folyamatosan alkottak valami nagyot.

Egy napon a sötétség köde kezdett leereszkedni,

homályt bocsájtott az észre és a szemekre,

s eközben új erők kezdtek felemelkedni.

Előlépett a ködből a Félelem, a Rettegés, a Pánik,

irgalmatlanul terjeszkedtek szerte a világban,

tudván, hogy az emberiség jóra vágyik.

Agresszív módon támadták az értelmet, az elmét,

s hatásosan szétzúzták a Szeretet csapatát,

széttépték, akár egy gyenge kelmét.

Az emberek tanácstalanul, s összezavarva néztek,

félelmükben egymás ellen fordultak rútul,

s attól kezdve a maguk börtönébe éltek.

Ráadásul megjelent a Zsarolás is, s a Fenyegetés,

melyek kiteljesítették a zsarnoki hatalmat,

és állandósult miattuk a veszekedés.

A Szeretet és a Boldogság ideje végzetesen lejárt,

még léteznek ugyan elvétve a szívek mélyén,

de nem bírnak azzal, mit a gonosz kreált.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31