A pusztulás felé tartva halványulnak a fények,
sötét felhők gyülekeznek fent a tiszta égen,
s mélabúsan ballagnak az emberi lények.
Megosztottak, összezavarodottak és rettegők,
egymásra félénken, s gyanakodva pillantók,
e történésekről nem álmodtak a felmenők.
A régi harci szellem kihalt az idők folyamán,
az ősi életösztön újabban a sírba távozott,
s a lelkek ott ülnek, a végzet fogatán.
A pusztulás felé tartva hangosan sír a szeretet,
fuldoklik az öröm, s rémülten dobog a szív,
nem kímélnek felnőttet, sem gyereket.
