Saját alkotásaim
A régi, szebb idők, soha nem térnek vissza,
s hiába remélik az emberek oly nagyon,
a keserű poharat mindenki kiissza.
Hiába hiszik, hogy elszálltak a viharfelhők,
és velük eltávozott a kegyetlen vihar is,
nem lesznek többet bárányfelhők.
Nem fog ugyanúgy sütni a Nap a kék égen,
nem illatoznak a virágok a zöld réten,
s nem ragyog a Hold sem az éjben.
A régi, szebb idők, örökre letették a lantot,
és végleg elköszöntek ezen világtól,
hátrahagyva tömérdek sírhantot.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Minek a fazék, ha nincs mit főzni benne,
ha nehezen futja még a levegőre is,
és ha nem jut semmi a zsebbe?
Miért is dolgozik az ember egy életen át,
ha élete munkája nem őt gazdagítja,
s abból, mit keres, keveset lát?
Miféle világ az, ahol a jó folyvást veszít,
s amelyben a jutalom maga a kínzás,
miközben a rossz büszkén feszít?
Hová lett a józan ész és hova az igazság,
hol bujkál a remény, s hol a becsület,
amióta a pokolban dúl a vigasság?
Hová lett az egészség és hova a szeretet,
csak úgy elköszöntek parancsszóra,
s elhagytak felnőttet, gyereket?
Miképpen süllyedt az értelem a mélybe,
s valaha ki tud mászni a béka alól,
hogy újra felnézhessen az égre?
Minek a fazék, ha csakis a tűzhely dísze,
s nem több, mint egy látványos tárgy,
vajon még így is hathat a szívre?
A gonosz markában szenvednek az emberek,
békés napokat élhetnének, ha engednék,
s lehetnének egymáshoz kedvesek.
Alig lenne köztük olyan, ki bántana másokat,
és aki ne beszélgetne barátként bárkivel,
ha nem uralnák őket, mint a bábokat.
Mindőjük tenné a dolgát, a tehetsége szerint,
és szerettei körében boldogan ellehetne,
ha nem uszítana az ármány megint.
Sajnos azonban egyre fogy köröttük a levegő,
egy maroknyi pszichopata őrülten tombol,
s számukra ez a bolygó csupán legelő.
Az emberiség meg nyűg, keserves probléma,
amelyet meg kell szüntetni minél előbb,
s kiknek a sírjára nem jár a bokréta.
A gonosz markában megsemmisülhet az élet,
és semmi nem marad meg az igazi jóból,
ha nem küzd összefogva minden lélek.
A hitelek csapdájában rengeteg ember kínlódik,
és talán az életük végéig nem lelnek kiutat,
a legtöbbjük emiatt a haláláig vívódik.
Számukra mindennap egy rettegés, s igazi átok,
a lelkük megtörten, meggyötörten szenved,
elhagyta őket a remény és rútak az álmok.
Elvesztettek szinte mindent, keserűek a napjaik,
egyik tragédia a másik után éri mindőjüket,
és egyre keményebbek a kínzó harcaik.
A hitelek csapdájában vergődve a lét kegyetlen,
s miközben e pokolból menekülni vágynak,
félnek, ez nem fog sikerülni a jelenben.
A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,
a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,
s azt lesték, hogy miket is teszünk.
Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,
könnyűszerrel riogatták az emberiséget,
s véres tetteikről csak a regék szóltak.
Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,
hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,
s ezért a homály fátyla szét is szakadt.
Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,
immáron nem is tagadják le maguk létét,
és ami élteti őket, az a pokoli parázs.
A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,
ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,
és már nehezen tagadhatják eme tényt.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,
egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,
és csak sóhajtozunk, mindez oda már.
Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,
odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,
amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.
Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,
az elménk is veszít majd egykori fényéből,
és múlttá válik az összes dicső tettünk.
Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,
mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,
minekutána a létünk is átváltozik köddé.
Néha nem ártana elgondolkodni, kik is vagyunk,
miért is élünk ezen a Földön, milyen okból,
s magunk után milyen emléket hagyunk.
Nem ártana kiüríteni elméinkből a sok szemetet,
mindazt a sok mocskot, amit reánk öntöttek,
és átérezni, mit is jelent az igazi szeretet.
Nagyon jó lenne egy igazságosabb, s jobb világ,
ahol természetes lenne emberségesnek lenni,
és ahol nem léteznének vihart kavaró viták.
Néha nem ártana önnön lelkünkben elmélyedni,
s elfogultság nélkül beismerni a hibáinkat is,
mielőtt sikerülne életünk útján elvérezni.
