Saját alkotásaim
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
A felforgatott idő nehezíti a mindennapokat,
nem tesz jót sem testnek, sem léleknek,
és megterhel kicsiket, nagyokat.
Elvesz egy órát az életből és zavart okozhat,
sokak biológiai óráját hamar szétzúzza,
s feldühít, mikor a reggel kopogtat.
Ingerültté, fáradékonyabbá teheti az embert,
morcosabbá, kedvetlenné és tompává,
s ezáltal felbőszíti a lelki tengert.
A felforgatott idő nem ígér jót, vagy szépet,
viszont az egészséget tönkre tudja tenni,
s ezzel is előbbre hozhatja a véget.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Valaha a normális dolgok természetesek voltak,
a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,
s a regék a szép életről szóltak.
Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,
torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,
erről azonban nem nyitnak vitát.
Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,
újabban megadta magát a sötét gonosznak,
s ezzel előre is vetítette a bukást.
Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,
lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,
ám mostanra rideg és szorongató.
Varázslatos pillanatok, melyeket megőriz a szív,
melyek örökre reménnyel töltenek el,
s melyekért a lélek csatákat vív.
Csatákat vív megterhelve a nehéz napok idején,
s a számtalan próbatétel szürkeségében,
míg megpihenhet a béke szigetén.
Csatákat vív másokkal és önmagával is folyton,
mivel tudja, érzi, csakis úgy sikerülhet,
ha végre úrrá tud lenni a sorson.
Varázslatos pillanatok, amikre vágyik az ember,
s amelyekért sokszor bármit megtenne,
remélve, hogy boldog lesz egyszer.
Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
Miért fogadjuk el a sorsot, ha alakíthatunk is rajta,
és miért is várnánk tétlenül, a csodában bízva,
miközben a világ nem az a kegyes fajta?
Miért nem küzdünk önmagunkért, a szeretteinkért,
és miképpen lehet az, hogy némán hallgatunk,
lesütve a szemünket az érzéseinkért?
Hogyan fogadhatjuk el, hogy elvegyék az életünk,
és hogyan tűrhetjük azt, hogy kisemmizzenek,
s mások döntsék el, miképpen élhetünk?
Miért fogadjuk el, hogy folyton semmibe vesznek,
elvárva, hogy létünkkel ne terheljük a Földet,
miközben ők dőzsölnek, isznak és esznek?
Folyamatos nyomás alatt állnak az emberek,
s nyugalomra nagyon kevés az esélyük,
bezzeg gondjuk az van, rengeteg.
Számtalan napi teendő köti le a figyelmüket,
nincs idejük a valóságot tanulmányozni,
s ez nem könnyíti meg az életüket.
Beköszöntött a félelem, a rettegés sötét kora,
káosz és zűrzavar uralja immár a napokat,
erre az emberek nem vágytak soha.
Már nincs idő a jó és szép dolgokkal törődni,
nincsen idő szeretni, másokon segíteni,
s nem igazán van mihez kötődni.
Folyamatos nyomás alatt megtörnek a lelkek,
elveszítik egykori önmaguk igazi arcát,
s ilyetén békességet nem lelnek.
