Saját alkotásaim
Mindenkinek vannak gondjai, amik felőrlik a lelket,
kisebbek, nagyobbak, fájdalmasak és kínzóak,
s miattuk az ember nyugalmat nem lelhet.
Nincs igazán olyan, hogy teljesen felhőtlen pillanat,
és tökéletes békesség sem létezik, s nem is fog,
minden álom semmivé válhat egy perc alatt.
Mindenkinek vannak gondjai, amik elkísérik végig,
amelyektől nem tud megszabadulni talán soha,
s melyek miatt a szív folyamatosan „vérzik”.
Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,
akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,
és az időben csak előre lehet menni.
Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,
nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,
miközben az ember mereng a múltján.
Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,
a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,
s rájön, az élete nem a sikerről szólt.
Mindenki elkopik és folyton változik minden,
az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,
de végül mind eltávozunk majd innen.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Egymást kézen fogva, könnyebb mindent túlélni,
elviselni a mindennapok terheit, ezt a világot,
s a félelmeken, a fájdalmakon túllépni.
Könnyebb megbirkózni a gondokkal, csalódással,
a veszteségek sorával, az igen nehéz sorssal,
és szembesülni a színtiszta valósággal.
Tisztább szívvel lehet szeretni, s őszintének lenni,
vidámabban megélni az élet számtalan percét,
és egy sikeresebb, boldogabb sorsért tenni.
Egymást kézen fogva, sokkal bátrabb is az ember,
nyugodtabb, meggondoltabb és segítőkészebb,
s ilyetén talán, emberibbé válhat egyszer.
Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,
egy ideig még elmerengünk az életünkön,
és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.
Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,
az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,
hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.
Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,
s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,
ezután az élet már nem lesz kemény.
Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,
és elhasználódik a test, megkopik az elme,
s mind elébe nézünk a sötét végnek.
A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,
fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,
s elhagyja az utat, min eddig taposott.
Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,
néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,
és kiutat eme helyzetből biza nem lel.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,
olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,
s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.
Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,
s végül senkinek nem maradhat semmije,
hiszen el kell tartani a hazug csalókat.
Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,
hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,
s aztán örömtáncot lejteni mindettől.
Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,
örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,
s hogy a halál mosolyogva érkezik.
