Saját alkotásaim
Nem mindig az szeret szívből, aki azt mondja szájjal,
ám a valóságban csupán színdarabot játszik,
és meg van kenve mindenféle hájjal.
Nem mindig az szeret szívből, aki sokat hangoztatja,
aki képes lehazudni a csillagokat is az égről,
s mindeközben az ostorát csattogtatja.
Nem mindig az szeret szívből, aki büszkélkedik vele,
a valódi szeretet csendes és érzelmekkel teli,
az összes perce igaz, nem csupán a fele.
Erősen fúj a hideg szél, csendes az esti város,
az utcák üresek, a madarak is alszanak,
a szeretet azonban nem álmos.
Erősen fúj a hideg szél, békesség mindenütt,
a feldíszített fákon ragyognak a fények,
és sokaknak ez fény mindenük.
Az ünnep közepette sem teljesen felhőtlen az ég,
ekkortájt is vannak borongósabb időszakok,
s vannak, akiknél sosem olvad meg a jég.
Az ünnep közepette sem boldog minden ember,
van, akinek fájó minden perc, s minden óra,
és a keserűsége mellet semmi nem kell.
Karácsonyi magány jut az ünnepek alatt is sokaknak,
egyedül maradt időseknek és árva gyerekeknek,
kik a szívükben mind remény után kutatnak.
Karácsonyi magány teszi szomorúvá a társtalanokat,
akik izzón vágynak valakire, aki szeretheti őket,
s akikkel megélhetnének boldog pillanatokat.
Karácsonyi magány szürke köde száll a fenyők felett,
és mindig talál magának bánattal teli lelkeket,
akikre a fájdalom talál rá, a szeretet helyett.
Karácsonyi remények szállnak az esti széllel,
titkos vágyak és meseszerű szép álmok,
mind az útjukra indulnak éjjel.
Karácsonyi remények és szívből jövő óhajok,
magányos, idős emberek szomorúsága,
s a lelkek mélyén megbújó sóhajok.
Karácsonyi remények, finom étkek, szeretet,
őszinte ölelések és örömteli mosolyok,
ajándékra váró felnőttek, s gyerekek.
Karácsonyi remények és sok csodás pillanat,
gyógyulást remélő sérültek, s betegek,
mind békességet lelnek a fa alatt.
Meghittség költözik a lelkekbe Karácsony táján,
a szeretet erre a kis időre régi fényét hozza,
és díszek ragyognak az emberek fáján.
Meghittség költözik a lelkekbe új reményt adva,
megerősítve a kötődést valódi érzelmekkel,
és sok szép emléket a szívekben hagyva.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,
elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,
és semmiféle gondért, bajért, nem felel.
Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,
nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,
és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,
és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,
s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
Az időseket sokan nem szeretik, sőt, lenézik őket,
nem tisztelik sem a korukat, sem a tetteiket,
alábecsülve az idős férfiakat, s a nőket.
Az időseket sokan nem szeretik, nyűgnek tartják,
szerintük feleslegesek, gyengék és elesettek,
s ha lehet, maguk mellől mind elmarják.
Az időseket sokan nem szeretik, ám múlik az idő,
s mindazoknak, akik ilyetén gondolkoznak,
ha megélik, visszaköszön majd a jövő.
Mikor a más terhét is cipelni kell, pedig van saját elég,
az ember élete megkeseredik, fájdalommal telik,
és a megfáradt lelke talán végzetesen kiég.
Mikor a más terhét is cipelni kell, beleszakadhat a szív,
az elme egykori ragyogása hamar semmivé válhat,
s a maradék erő az utolsó percig csatákat vív.
