Saját alkotásaim
Csendesek az utcák, mindenfelé nyugalom honol,
az őszi napfény gyengéden melengeti a tájat,
szerte pompáznak a fák és minden bokor.
Alig járnak az autók, néha bukkan csak fel valaki,
a magasban madárcsapatok vonulnak dél felé,
és társalgásukat, itt alant is igen jól hallani.
Csendesek az utcák, a békesség áthatja a lelkeket,
a szeretet és a remény érzése is kézen fogva jár,
a boldogság, s az öröm, áthatják a perceket.
Vannak, akik szeretik a tömeget, a folyamatos nyüzsgést,
a napi tivornyákat, az esti rendezvényeket, a bulikat,
és egyszerűen nem bírják abbahagyni a züllést.
Mások az egyedüllétre vágynak, a nyugalomra, a békére,
a magányos csendre és az elméjük frissen tartására,
s ha nem keresi őket senki, nem esnek kétségbe.
Vannak, akik szeretik a tömeget és vannak, kiknek teher,
mindenki más, másként gondolkodik, másként érez,
s mindezen kihívásokra, a lélek is egyediként felel.
Csendes éjjeleken halkan útnak indulnak az álmok,
és megkerülve az elmét, csodákat varázsolnak,
felkeltve a fantáziák világában a lángot.
Annál a lángnál láthatóvá válnak az áhított vágyak,
különleges kalandok történnek minden este,
ám reggelre az álmok is pihenni vágynak.
Csendes éjjeleken bárki más lehet és mássá válhat,
olyanná, amivé szeretne, de ébren nem megy,
ezért a lelkek egész nap az éjszakára várnak.
Hópihék szálldogálnak csendesen, Karácsony este,
a Hold fénye megcsillan mindegyikőjükön,
s áthat mindent a nyugalom csendje.
Az ablakokon jégvirág díszeleg, a város már alszik,
itt-ott még fény szűrődik ki az ablakokon,
ám neszezés, zörej, sehol nem hallik.
Hópihék szálldogálnak, az éjszaka fagyos, kemény,
a szeretet átjárja a várakozással teli órákat,
és ezen az éjjelen, újjáéled a remény.
Mind oda kerülünk, ahol nincs többé fájdalom,
nincs betegség, sem bánat, vagy szenvedés,
sem semmiféle, lelket romboló ártalom.
Azon a helyen örök béke honol és csend hallik,
néha madarak csivitelnek a bokrok között,
s a fűszálak rejtekén is élet zajlik.
A fák búsan bólogatnak a szomorú sírok fölött,
s hűs árnyékukkal védelmezik a hantok sorát,
innen bizony még senki meg nem szökött.
Mind oda kerülünk, honnan az irány a végtelen,
s éjjelente, mikor a csillagok mosolyognak,
mind, aki ezt látja, elfeledni képtelen.
Vihar előtti csend honol és semmi nem hallik,
nyugodt a vidék, a természet igazi önmaga,
s minden a szokásos rend szerint zajlik.
Békésen legelnek a birkák a közeli, dús réten,
s közben nem néznek fel, csak eszegetnek,
és szinte teljesen kábák a napfényben,
Eszükbe sem jut, hogy történhet velük bármi,
és nem veszik észre a közeli farkashordát,
hisz nem tudnak a fűnél tovább látni.
A farkasok bizony régóta birkahúsra vágynak,
lopakodva osonnak a juhnyáj nyomában,
s gondolatban mindig előttük járnak.
Vihar előtti csend van, ám sötét vihar közeleg,
ha a birkák megesznek mindent, mit látnak,
számukra már nem lesz legközelebb.
Lemenőben a Nap, lassan bealkonyul,
s közeledik a mélységes sötétség ideje,
letűnik a fény korszaka, az éj ideje jő,
s megerősödve támad a gonosz serege.
Lemenőben a Nap, a világ ím lepihen,
a jóság, s a szépség álomra hajtja fejét,
a fű nem sarjad ilyenkor, a fa aluszik,
csend van, a tücsök nem ad több zenét.
