https://gyulaversei.hu/

Mindenfelé panasz hangja száll

Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,

kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,

boldog embereket csak igen ritkán látok.

Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,

mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,

s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.

Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,

mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,

s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.

Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,

mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,

s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.

Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,

úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,

és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.

Egyszer majd mind útra kelünk

Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,

hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,

s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.

Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,

és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,

ember soha nem látott még ennyi csillagot.

Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,

van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,

ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.

Csivitelve gyülekeznek a fecskék

Csivitelve gyülekeznek a fecskék, készülnek az útra,

érzik, hogy hamarosan megérkezik az ősz,

s indulniuk kell, a szívük ezt súgja.

Tavasszal visszatértek igazi honukba, kis hazánkba,

építettek új fészkeket, csinosítgatták a régit,

és szorgoskodtak, rovarokra vadászva.

Mikor eljött az idő, megkezdték a költési időszakot,

nagy igyekezettel nevelték kicsiny fiókáikat,

s erre kihasználtak minden pillanatot.

A fiatalok gyarapodtak szépen, öröm volt látni őket,

egy hónap múltán már képesek voltak repülni,

hiszen addigra, felnőtt méretűre nőttek.

Az első sikeres költést követően, jöhetett a második,

és megfelelő időjárási körülmények között,

a szülők meg sem álltak háromig.

Csivitelve gyülekeznek a fecskék, gyűjtögetik az erőt,

közös repüléseket tartanak és táplálkoznak,

mielőtt elhagynának erdőt, s mezőt.

Mint csillogó gyémánt

Mint csillogó gyémánt, mely tündöklően szórja a fényét,

úgy képes ragyogni a tiszta, mély és igazi szeretet,

miközben átjárja az emberek szívét, s lényét.

Mint csillogó gyémánt, melynél nemesebb ékkő nincsen,

és melynek az értéke örök, olyan a valódi szeretet,

őszinte érzés, amelyben értékhatár sincsen.

Az emberek nem szeretik az igazságot

Az emberek nem szeretik az igazságot, mert az nagyon fáj,

inkább befogják a füleiket és lehunyják a szemeiket,

s úgy viselkednek, mint egy jól idomított nyáj.

Az emberek nem szeretik az igazságot, az felégeti a lelkük,

elveszi az életkedvüket és a reményeiket is egyaránt,

hiába érzi a valóságot valamennyi apró sejtjük.

Virágos rétről dalolnak a madarak

Virágos rétről dalolnak a madarak, egy csodás tájról,

s miközben a Nap még szórja alkonyi aranyát,

ők csicseregve köszönnek el a nyártól.

Virágos rétről dalolnak a madarak, szeretnek itt élni,

szeretik a magyar tájat és szeretik ezt a hazát,

ide vágynak minden évben visszatérni.

Mi végre is jöttünk a világra

Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,

mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,

s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?

Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,

s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,

miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?

Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,

bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,

és minden jóravaló embert megvethessen?

Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,

az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,

meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?

Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,

mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,

s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?

Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,

erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,

ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?

Esténként a tisztáson

Esténként a tisztáson feltűnik a remény lámpája,

a benne lévő gyertya lángja varázserővel bír,

és új lehetőséget kínál az élővilág számára.

Egy csodásabb jövőt, egy szebb, békésebb világot,

élhetőbb életet és sokkalta több szeretetet,

tiszta levegőt, erdőt, mezőt, sok virágot.

Ez a lámpa magához vonzza a jóra vágyó lelkeket,

akik apró fényekként jelennek meg körülötte,

és érzik, számukra az éj csodát rejteget.

Esténként a tisztáson felvillannak az apró fények,

mint milliónyi drágakő, oly ékesen ragyognak,

s eközben békésen alszanak az erdei lények.

Amikor még fiatal az ember

Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,

van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,

és meg tudja különböztetni bokortól a fát.

Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,

gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,

és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.

Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,

megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,

és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.

Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,

nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,

és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.

Útra készülnek a gólyák

Útra készülnek a gólyák és sok más egyéb madár,

a fecskék, a darvak, és a fülemülék is mennek,

s hosszú útjuk során, nincs számukra határ.

Itt voltak tavasz óta, itt éltek és itt is szaporodtak,

szorgosan nevelték a fiókáikat nap, mint nap,

s kis hazánk területén szépen gyarapodtak.

Útra készülnek a gólyák, s elköszönnek egy időre,

szeretik ezt a hont, ezt a hazát, a szülőhelyüket,

és reméljük, találkozni fogunk velük jövőre.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31