Saját alkotásaim
A pokolban égjenek, akik másoknak ártanak,
a gonoszok, a hitványak, a becstelenek,
s azok, kik az életekkel játszanak!
Vesszenek az elnyomók, a zsarnokok bandái,
az aljasok, a korruptak, a népük árulói,
és tűnjenek el mindőjük gazdái!
Pusztuljanak a hazugok, s a fizetett bérencek,
a cselszövők, kik csak rosszat akarnak,
és kizárólag ez okból léteznek!
A pokolban égjenek és ki ne jussanak onnan,
kapják meg méltó jutalmukat bűneikért,
amiket lehetne sorolni hosszan!
A tündérek völgyében szép zöldek a rétek,
kristálytiszta vizű patakok csobognak,
s e helyen különös lények élnek.
Manók, törpök és koboldok rejtőznek erre,
olykor csintalanok, máskor morcosok,
sokszor nem tudják hová, merre.
Ismerik a völgyet, barátjuk minden fű, s fa,
szinte észrevehetetlenek a bokrok alján,
mindig a holnapot várják, már ma.
Ez a hely igazi paradicsom, a béke szigete,
az itt lakókat nem láthatja emberi szem,
s nem fenyegeti a végzet hidege.
A tündérek völgyében az idő másként telik,
másképpen süt a Nap, kerekebb a Hold,
s itt mindannyian az örömüket lelik.
Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy hogyan, mert az is számít,
túl sok volt már az eltiprás, a szigor.
Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,
s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,
úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.
Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,
s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,
a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.
Mindenkinek vannak gondjai, amik felőrlik a lelket,
kisebbek, nagyobbak, fájdalmasak és kínzóak,
s miattuk az ember nyugalmat nem lelhet.
Nincs igazán olyan, hogy teljesen felhőtlen pillanat,
és tökéletes békesség sem létezik, s nem is fog,
minden álom semmivé válhat egy perc alatt.
Mindenkinek vannak gondjai, amik elkísérik végig,
amelyektől nem tud megszabadulni talán soha,
s melyek miatt a szív folyamatosan „vérzik”.
Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,
akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,
és az időben csak előre lehet menni.
Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,
nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,
miközben az ember mereng a múltján.
Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,
a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,
s rájön, az élete nem a sikerről szólt.
Mindenki elkopik és folyton változik minden,
az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,
de végül mind eltávozunk majd innen.
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
