Saját alkotásaim
Az elaltatott figyelem nem reagál idejében semmire,
hiszen félálomban elfogad bármit, amit hall,
s nem hiszi, hogy elkábítható ennyire.
Legtöbbször szépnek látja mindazt, ami csak illúzió,
és szereti hallani a mesék áradatát mindennap,
számára ez a gyógyszer, s az infúzió.
Az elaltatott figyelem soha nem érzi meg a veszélyt,
és mire borzongva elkezdene magához térni,
rájön, már nem kap semmiféle esélyt.
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
Egyszer utunk végéhez érünk, a múlt részeivé válunk,
ám az nem mindegy, hogy mikor és miképpen,
arra a pillanatra készen, soha nem állunk.
Egyszer utunk végéhez érünk, s megpihenünk végleg,
a lelkünk elhagyja a testünket, nyugalomra lel,
és tagjává válik a végtelen, csillagos égnek.
Mindennapi kihívások terhelik ezt a szép életünket,
s tesznek boldoggá minket, méghozzá nagyon,
elősegítve, azt az örömteli végzetünket.
Mindennapi kihívások okoznak csodás pillanatokat,
és számtalan gyönyört, s szeretetteli perceket,
feledtetve, ama ármányos hazugságokat.
Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,
s nem beleolvadni az arctalan masszába,
a rossztól, a gonosztól sosem félni.
Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,
s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,
örömöt lelni a legapróbb virágban.
Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,
és segíteni a gyengéken, az elesetteken,
s azokon, akik bizony védtelenek.
Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,
és mindazért, ami kedves a szívünknek,
s harcolni, egy örökkévaló békéért.
Csendes estéken, amikor az emlékek életre kelnek,
és általuk újra megelevenednek a múlt percei,
a lelkek egyfajta különleges békére lelnek.
Visszaidézhetik egykori önmagukat, a családjukat,
a régi szép időket és a felhőtlen boldogságot,
s azt, mikor mind vívták a saját csatájukat.
Csendes estéken, amikor a Hold lekacsint az égről,
és kerekded arccal bemosolyog az ablakokon,
egy csodát varázsol nekik, tiszta fényből.
Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,
a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,
és néma, fájó gyász érződik a levegőben.
Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,
ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,
s most, egy időre, az élők is békére lelnek.
Az emlékezés napjai beköszöntek, ismételten, újra,
és uralják fogják a következő napok perceit,
a fénylő gyertyalángok mögé bújva.
Apró lángok lobbannak fel egymás után a sötétben,
érzések indulnak útjukra a lelkeket cirógatva,
és egymásra találnak, fájó ölelésben.
Mint éles penge, hasít a gyász és a tüze forrón éget,
s miközben ezen lángok a magasba szállnak,
az ember úgy érzi, ez nem érhet véget.
Az emlékezés napjai velünk élnek, s velünk halnak,
és az utolsó pillanatig emésztenek mindőnket,
amíg a lelkünkből végül ki nem halnak.
Megérkezett az ősz ismét, színes levelek hullanak,
az állatvilág buzgón, szorgosan gyűjtöget télre,
és bizony egyetlen percre sem nyugszanak.
Az élelmen múlik a túlélés, várakozásra nincs idő,
lesznek állatok, amelyeket elhagy a szerencse,
és közülük nem igen marad majd hírvivő.
Az emberek világa is hasonló, ott is fontos az étel,
s ők csupán máshogyan dolgozzák fel mindezt,
nem aggódnak emiatt, míg győzik pénzzel.
Ősszel, az egyik kedvenc ételük, a jól hízott kacsa,
mely megsütve ínycsiklandó, s igen finom étek,
és örülhet az, aki végre vihet belőlük haza.
Ám az utóbbi években mindig felüti a fejét valami,
s pont akkortájt, amikorra meghíznak a kacsák,
így pusztul el mindaz, ami hazai, s tanyasi.
Megérkezett az ősz ismét és beszürkülnek a napok,
a szél gonosz ereje süvöltve hozza el a hideget,
és borzonganak majd a kicsik és a nagyok.
Az élet nagy része keserűség, szomorúság és bánat,
kéretlen teher, mindennapi gondok sokasága,
s amíg élünk, számtalan pillanat fájhat.
Persze vannak nyugodtabb napok, s békésebb órák,
szeretetteljes percek, igazi vidámság és öröm,
no meg vágyak, melyek a végtelent róják.
Az élet nagy része keserűség, kötelezettségek sora,
s miközben túlzott elvárások kísérnek minket,
úgy tűnik, ennek nem lesz vége soha.
