Saját alkotásaim
A cukormáz nem édesíti
meg a bús, keserű lelket,
a csillogó felszín gyakran
gonosz sötétséget takar,
fényre oly kevesen lelnek,
a tiszta víz sokakat zavar.
Sötétben nem lesz világos,
zavaró lehet az igaz fénye,
felhők borítják be a világot,
kialszik a maradék értelem,
uralomra tör a káosz kénye,
elhal a legapróbb érzelem.
Gyerekkorban gondtalan az élet,
nevetés, kacaj és felhőtlen órák,
könnyed játékkal telnek a percek,
az álom útjait mesefigurák róják.
Iskolásként már nehezebb az út,
nem a táska súlya a gond csupán,
tudásvággyal telnek meg a napok,
a tanuló néha értetlenkedik sután.
A tinédzser kora maga a lázadás,
ellenszegülés, dacolás, ki a főnök,
egyre több a sérelem, s a kudarc,
hiába beszél a szülő, úgyis győzök.
Felnőttként arcul csap a valóság,
s éget az igazságtalanságok sora,
a stressz viharként sújt le sokszor
és a nyugalom örökre elszáll tova.
Végül eljön a pillanat, minden fáj,
a lélek fiatal marad, a test szenved,
az emlékek elillannak a végtelenbe,
s nem sikerül több levegőt venned.
Betegség, fájdalom, kínok,
s gyomokkal belepett sírok.
Üres magány, üvöltő csend,
sekélyes érzések, ez a trend.
Ki beteg, ne reméljen sokat,
az egészségügy ellene fogad.
Nincs tisztesség, kihalt régen,
átgázolva becsületen és véren.
Lealázás, durva, bántó szavak,
a semmiért mégis elvárt javak.
Küldözgetés máshová, tovább,
a nyomorult húzzon el odább.
Sok hamis információ, s kétely,
megöli a lelket, mint a métely.
Ám a test sem várathat sokára,
hiába vár a megmentő csodára.
Sajna az nem jön el már soha,
a remény végleg elszállt tova.
Jön a szike, a helyzet komoly,
vérbe fagy a legszebb mosoly.
Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.
Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.
Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.
Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.
Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!
Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.
Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.
Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,
s benne elkophat a legparányibb sejt,
nyoma maradhat különféle szinteken,
ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.
Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,
ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,
rombolásával mindig sikeresen halad,
sokan nem érik meg a következő estet.
Mi az után marad, szívszorító fájdalom,
hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,
sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,
s az igazi lelki béke magára sokat várat.
Lassan belepi a feledés homálya a múltat,
az érzelmek vihara mégis tovább tombol,
a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,
nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.
A síroknál állva újraéled az emlékek sora,
jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,
szeretteinktől végleg nem válunk el soha,
újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.
Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,
az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,
falevelek hullanak alá, a remény életre kél,
egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.
Zöldben pompázik a hegyvidék, zajlik az élet,
csak néhanapján jár erre egy-egy kóbor „lélek”.
Mint most. A hegyi úton egy lovas poroszkál,
s a fejében folyton az otthon képe motoszkál.
Páncélján csillog a Nap, kardja, dárdája fényes,
mit maga mögött hagyott, bizony nagyon rémes.
Csatából jön, hol számtalan ellenséggel végzett,
nincs mit tenni, számára biza ezt szánta a végzet.
Évek óta küzd keményen, sokszor vérben gázolva,
ellenségeire nem szán időt, de a barátait gyászolja.
Nyakában hord egy medált, benne a kedvese képe,
számára Ő nem lehet más, mint a világnak a szépe.
Úgy gondolja a szerelme „tartotta életben” idáig,
nélküle valószínűleg nem bírta volna ilyen sokáig.
A lova horkantása, majd lábak dobogása hallott,
alig volt annyi ideje, hogy maga elé kapja a pajzsot.
Három útonálló támadott rá, kezükben éles szabja,
jól védekezett, az első halálos sebet egyikük kapta.
A másik a páncéljára sújtott, de a csapás lecsúszott,
s a következő pillanatban az ellenség feje lehullott.
A harmadik mindezeket látva ijedten el akart futni,
de balsorsára a ló patájánál nem tudott tovább jutni.
A lovag fejét rázva rendezte magát, nyeregbe szállt,
vágtatva indult a szerelméhez, kire már régóta várt.
Madárcsicsergés, nyugalom,
ez kísér a fájdalmas utamon.
Körülöttem mindenfelé sírok,
könnyeimmel nehezen bírok.
Megelevenedett emlékek sora,
pillanatok varázsa szállt tova.
Kavargó érzések, arcok, tettek,
mára már mind semmivé lettek.
Szomorú a magány, fájó a bánat,
néma a sötét, mely rám is várhat.
Szívemben erősen dobog a múlt,
lelki békét azonban mégsem nyújt.
Virágok illatát hordja szét a szél,
itt a végzet az, mely új életre kél.
A remény sunyin, halkan lapul,
a Halál az Öcsémet ejtette rabul.
Ki szabadnak született, nem kér a rabságból,
nem akar mások szolgája lenni,
s nem kér a vakságból.
Ki szabadnak született, a szelekkel szárnyal,
álmok repítik útján a távolba,
miközben küzd a vággyal.
Ki szabadnak született, békében éli a világát,
a legapróbb dolgoknak is örül,
s tudja önmaga irányát.
Ki szabadnak született, másoknak is segíthet,
jóra használja a tudása legjavát,
s érzi, nem veszíthet.
Ki szabadnak született, megvívja a csatáját,
nap nap után harcol szívből,
de nem hagyja hazáját.
Ki szabadnak született, nem adja meg magát,
nem adhatja fel önnön terveit,
s ellátja az ellenség baját.
Ki szabadnak született, nem akar más lenni,
nem kér vírusokból, gonoszból,
de szeretné a dolgát tenni.
Ki szabadnak született, úgy megy majd el,
hogy becsületesen élt mindig,
lelke örök nyugalmat lel.
Életünk fájó csalódások sora,
nem bízhatunk meg senkiben,
a fájdalom nem múlik el soha,
létünk elhamvad a semmiben.
Tehetünk bármit, nem számít,
az igazság gaz módon lapul,
a háttér fénye csupán elámít,
tetteinket sosem véve alapul.
Küzdhetünk becsülettel, bátran,
elismerve nem leszünk mégsem,
mindezt beláthatják ugyan páran,
tesznek valamit ellene? Kétlem.
Meggyalázva fekszik a lelkünk,
a jó szándék olykor balul sül el,
így nem sikerülhet békét lelnünk,
énünk nyugodalmat sohasem lel.
A Szív és az Agy furcsa páros,
tudja ezt a tanya, falu és város.
Egyidősek, egyszerre indultak,
s olyan sok mindenen izgultak.
Együtt keltek, együtt pihentek,
izgalmukban sokszor pihegtek.
Szó nélkül is értették egymást,
biz megtettek már egy, s mást.
Együtt álmodtak, együtt féltek,
rossz dolgokból sosem kértek.
Bár nem kértek, kaptak bőven,
harcoltak mindez ellen bőszen.
Igen páratlannak mutatkoztak,
néhanapján mégis unatkoztak.
Kapcsolatukban vihar támadt,
a Szív és az Agy is belesápadt.
Mást éreztek, mást gondoltak,
már nem voltak megfontoltak.
A Szív az érzelmekre vágyott,
az Agy más magaslatra hágott.
Civakodtak a vitájuk hevében,
s haragudtak igazuk nevében.
A Szív lemondott a vágyairól,
az Agy szenilis lett az álmaitól.
Csatájuk egy napon véget ért,
mindkettőjük lelke békét kért.
Kinyújtották reszkető kezüket,
békében hunyták le szemüket.
