Valakit nem akkor kellene megbecsülni, amikor már nincs.
Életében kellene szeretni, elismerni, tisztelni, segíteni és
felismerni, mi volt Ő a számunkra. Egy feledhetetlen kincs.
Megbecsülés
Kategória: versek
Óvatlanság
Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.
Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.
A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.
Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.
Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.
Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.
Szeretetből gyűlölet
Megismerünk valakit, s szeretjük,
ezt igazán tiszta szívből tehetjük.
Ha kérné megtennénk érte bármit,
mellőznénk a napjainkból bárkit.
Lessük a vágyait, a titkos álmait,
s közben feledjük a sötét árnyait.
Bizalmasan beszélgethetünk vele,
a szívünk boldogsággal van tele.
Bájos mosollyal lenyugtat, s békít,
minden pillanatot örökre megszépít.
A bizalom igen sokat nyom a latban,
lelkünkre hamarosan bilincs kattan.
Rá vágyunk a nap összes percében,
Ő áll képzeletünk, álmaink tervében.
Ám hamarosan besötétedik felettünk,
feledjük azt, hogy egykor szerettünk.
Hazug szavak mérgezik a lelkünket,
romba taszítják valamennyi tervünket.
Gyilkos tekintet és mérgező gyűlölet,
elszállt a nemrég még oly izzó bűvölet.
Tűzvihar
Csendesen szunnyad a tűz,
hamu alatt lapul sercegve,
minden rosszat messze elűz,
s néha fellobban percekre.
Régmúlt idők hevítik lelkét,
voltak álmai, sokat lángolt,
már nem bírja a saját terhét,
gyakran a penge élén táncolt.
Számtalan eseményt megélt,
fújták sokszor a rideg szelek,
igaz és szép dolgokat remélt,
próbára tették tavaszok, telek.
Végső nyugalomba készül,
pihenni vágyik oly nagyon,
ám ha tapossák és bántják,
viharként csap le egy napon.
Kavargó sötétség
Egykor létrejött az értelem,
gyorsan fejlődött és remélt,
úgy tűnt, övé lesz a végtelen,
karanténba zárták szegényt.
Csalódva kínlódott magában,
a kavargó sötétségbe zárva,
gyötrődött a hazug világban,
önmaga visszatérésére várva.
Ám minél erősebben lázadt,
annál jobban szűkült a tere,
az egészbe nagyon belefáradt,
hitte, a gonosz leszámol vele.
Feltört a butaság a mélyből,
izzó lávaként ömlött a világra,
irtott, gyilkolt csupán kéjből,
halált hozott az összes virágra.
Az értelem fuldokolva harcolt,
a butaságtól szenvedett nagyon,
az idő porába emlékeket karcolt,
érezte, fellázad majd egy napon.
Legyen nyugalom!
Nyugalomra vágyik a világ,
elege van a harcok sorából,
nem kellenek a sunyi viták,
kiábrándult a sötét korából!
Hiányzik a szeretet és a béke,
nem kell a szenny, s gyűlölet,
hagyják az embert élni végre,
térjen vissza varázs, bűvölet!
Ragyogjon újfent a megértés,
a megnyugvás, ölelések kora,
sokszor jobb lesz a megérzés,
a hamisságot űzzük el tova!
Nem hiányzik semmi, mi ártó,
a feszültség maradékából elég,
az értelemre mindez oly bántó,
az aljas réteg a pokolban elég!
Nem kell a félelem, a rettegés,
a pánikkeltés, a ketrecbe zárás,
nem kell a manipulált tettetés,
bizony nem hiányzik a bántás!
A vírus sem, a maszk sem kell,
ahogyan a hazugság sem, soha,
békességet a lelkünk akkor lel,
mikor a rossz száműzetik tova!
Az adott szó
Az adott szó mit is jelent?
Áthatja a múltat és jelent.
Becsület nélkül egy semmi,
nem lehet komolyan venni.
Ám becsülettel igaz kincs,
hitványaknak ilyen nincs.
Tisztesség jár a nyomában,
úr ő, e sötétedő homályban.
Egyre kevesebben bírják,
inkább magukat kinyírják.
A felelősség komoly teher,
van rá példa nem egy, ezer.
Ki bármire is szavát adja,
a világtól azt visszakapja.
Értéke nem csupán remény,
hanem a való, mely kemény.
Drágakőként fennen ragyog,
míg sok bűnös ember vacog.
Kötelez, érvényét nem veszti,
a világot egyszer felébreszti.
A szellő útja
Csodásan ragyog a Nap,
kékben pompázik az ég,
a szellő szárnyakat kap,
s lágyan suhan, mint rég.
Ősidők óta járja az utat,
bepillant minden résbe,
állandóan keres és kutat,
nem találja helyét mégse.
Mindig csodálta a Földet,
lenyűgözte az élővilága,
szívből imádta a zöldet,
az volt az ő igazi világa.
Virágok illatát fújta tova,
figyelte az állatok életét,
nem nyugodhatott le soha,
míg megkerülte a féltekét.
Az emberi faj titkait leste,
besurrant oly sok ablakon,
olykor tetten érte az este,
ám nem láthatta pamlagon.
Manapság rossz a kedve,
bármerre jár gyilkot talál,
hűsíti ugyan az esők nedve,
ám terhük újabban a halál.
Chemtrailtól bűzös a levegő,
terjeng a rák rothadó szaga,
sárgul már a legtöbb legelő,
az emberi faj a bűnös maga.
Gyilkosok szóratják a mérget,
saját fajtájukat gonoszul irtva,
lélektelen, hitvány kis férgek,
gazdagodnak a bolygót kiirtva.
A szellőnek elege van ebből,
visszasírja a régi szép múltat,
vérzik szíve számtalan sebből,
mielőtt lepihen, mérgesen fújtat.
Elég volt!
Láncban fetreng a világ,
önnön kínja emészti fel,
folyamatosak ím a viták,
békét sajna senki nem lel.
Gonosz cselszövés folyik,
kapzsi érdekek diktálnak,
az elme ebbe belekopik,
hazugságokat firkálnak.
Maroknyi csoport uralma
és bután bégetők tömegei,
senkinek nincs nyugalma,
hangosak a szívek zörejei.
Mesterséges, sunyi vírus,
s félelmet keltő szózatok,
ez az egész egy sötét rítus,
valóra válhatnak jóslatok.
A sötét jóslatai, a végzet,
az ember pusztulása eljő,
a normalitás immár félhet,
s Lucifer a mélyből feljő.
Feljő és kiírt tömegeket,
a maradékot rabbá teszi,
pusztít fiatalt, öregeket,
mindenki javát elveszi.
Hívei erre vártak régen,
így övéké lehet a Föld,
hisz istenek ők az égen,
másokba mártják a tőrt.
Még pislákol az Értelem,
harcra kész és belül lázad,
páncélja csillog, vértelen,
a jók megmentésén fárad.
Elég volt! Kiáltja világgá.
Erejét összeszedve harcol,
gonosz nem lehet királlyá,
a keze újra kardot markol.
Lesújt vele, a szíve vezeti,
táplálja az új remény ereje,
a cselszövést végleg leveri,
véget ér a sötétség deleje.
Fekete szutyok
Csodálatos a táj, pazar a vidék,
az állatok sokasága lemegy a
folyóhoz, hogy igyék.
Fák és bokrok mindenfelé szerte,
a folyó partszakaszát átlépni
még senki sem merte.
Virágok, napfény és pazar színek,
Világos föld termőtalaján
küzdenek a hímek.
A dominanciáért, a saját területért,
harcolnak éjjel-nappal minden
talpalatnyi felületért.
Ám tudják a rendet, ismerik a békét,
sohasem hagynák elveszni a saját
fajtájuk jövőjét, s népét.
Azonban sötét felhők vihara tombol,
szennyes fátyluk mocskot áraszt,
míg mindent le nem rombol.
Fekete szutyok ömlik Senkifalva felől,
tengerként mindent elsodorva
gyilkol, fojtogat és leöl.
Útját nem állhatja az erős hódok vára,
mivel alantasan szivárog a talajba
a vízbe, felkúszik bokorra, fára.
Előle az állatok fejvesztve menekülnek,
hátrahagyva a vackukat, vacogva
a világ végére települnek.
Pedig a harcot felvéve még lenne esélyük,
egymásért és Világos földért küzdve
maradna az életre reményük.
