Saját alkotásaim
Álmok tengere, vihar szele,
vágyak suhanása a térben,
legtöbbjük valójában mese,
s elsüllyed a hazug mélyben.
A mély varázsa oly csábító,
delejes ereje magához hív,
minden pillanata igen ámító,
a sötétben felparázslik a szív.
Az értelem magába roskad,
értelmetlenül rabigába kerül,
a lélek mélyén félőn kushad,
talán többé nem is kerül elő.
Villámként sújt le az ébredés,
a káosz marka hideg és hűvös,
újból életre kellhet a kétkedés,
a valóság fanyar, mégis bűvös.
Az Ígéret felkelt egy napon.
E nap mit hoz össze vajon?
Be kellene tartani valamit?
Esetleg éltetni még valakit?
Gondolkodott, s megrémült,
az erőlködéstől megkékült.
Az adott szó fontos számára,
a betartása nem válik kárára.
Ígérgetni a buta is tud. Tudja.
Erejéből jelenleg ennyire futja.
Sokszor akadályozzák az útját,
nem tagadhatja meg a múltját.
Ő a remény, a vágy az éjben,
gyakran fürdik bájban, kéjben.
Amennyiben elbukna végleg,
semmivé foszlana, de tényleg.
A Kapzsiság és a Zsugoriság összeillő páros,
egymással karöltve latolgatják az esélyeiket,
mind a kettőjük hitvány, becstelenségben sáros,
soha nem adják fel a pénzhatalmi reményeiket.
Egyikük egyre többet akar, nem számít hogyan,
akár tisztességtelen, s erkölcstelenen legyen útja,
kizsákmányol bárkit és bármit, a pénz után rohan,
nem érdekli más véleménye, jelene, vagy múltja.
A másik mindent magának akar, másnak nullát,
fösvény a javából, szűkmarkú, kuporgató, senki,
ha tehetné kirabolná az összes tehetetlen hullát,
naphosszat csupán a saját hazug dicsőségét zengi.
Még egymást is megölnék, ha szakítanának rá időt,
üres, lelketlen lelkük boldogan szárnyalna tovább,
hatalmuk alá kerítenék az általuk remélt sötét jövőt,
a világot uralva utaznának a galaxisok útján odább.
Homályba burkolózik a múlt,
nem számít már az igaz való,
a kételyek sora hosszúra nyúlt,
az élet nem más, mint egy csaló.
Régen a szamurájok korában,
a becsület mindennél többet ért,
a kavargó történelem porában,
gyilkoltak, s ontottak elég vért.
Egy szamuráj meghalt, ha kellett,
addig küzdött, amíg erővel bírta,
megtette ami csak erejéből tellett,
az életét gyáván vissza nem sírta.
Becsületét vesztve kardjába dőlt,
s nem hagyta szégyenben magát,
állandóan csak a győzelemre tört,
soha nem árulta volna el a hazát.
Manapság nem létezik-e szellem,
eltűnt a tisztességes világ nyoma,
mintha a dicső szamuráj jellem,
elszállt volna, a becsülettel tova.
Testvér. Kimondatlanul
szoros kapocs az életben,
gyakran fel sem fogjuk,
mit jelent Ő az életben.
Természetesnek vesszük,
vele játszunk, vele élünk,
iskolába megyünk együtt,
hogy bántani fogják félünk.
Felnőve sem távolodunk,
összeköt minket a szív,
sokszor megérezzük azt,
mikor a segítségére hív.
A testvéreket összeköti
a vér, a szeretet, a család,
legyen ez a világ bármily
kemény, hitvány, galád.
Miután szemeit lehunyja
örökre a részünk marad,
emléke utunkon elkísér,
az idő bárhogyan is halad.
Mindenki maga tudja,
hogy kit, s miért szeret,
ki áll közel a lelkéhez
és mi az mit érte tehet.
Mire is vágyik igazán,
miről álmodik oly sokat,
mitől borzong, mitől fél,
a jókedve le mitől lohad.
Kit ölelne meg szívesen,
tüzet ki ébreszt fel benne,
kiért küzdene, s harcolna,
boldogságáért miket tenne.
Kiben bízhat meg őszintén,
kinek adhat sokat a szavára,
kiről szól számára az élet,
kit nem hagyna soha magára.
A Pletyka zűrzavarban született,
a józan ész semmit sem tehetett.
Nőtt és terjedt mint egy járvány,
magasan szállt szellők szárnyán.
Hazugságokat szórt mindenfelé,
de sohasem állt ki az igazság elé.
Félt, hogy lebuktatja saját magát,
mások által hangoztatta a szavát.
Sunyin lapult a bokrok tövében,
rejtve maradt az esetek zömében.
Haragot és gyűlöletet gerjesztett,
hamis, valótlan vádakat terjesztett.
Hatalma idővel gyengülni látszott,
bármily hamis húrokon is játszott.
Vesztét érezve bujkálásba kezdett,
ez a vég volt, nem pedig a kezdet.
Tudta megbocsátást nem remélhet,
bármily ármánykodva is beszélhet.
Végleg elbukott, s lehullott a feje,
az igazság bizony sosem volt vele.
Problémák sora, gondok, bajok,
gyakran felhangzó óhajok, jajok.
Véghez vivendő feladatok árja,
az ember lelkét kalitkába zárja.
Mindenért folyton küzdeni kell,
a harcban nyugalmat senki se lel.
Az eredményért pedig tenni kéne,
ezt sugallja mindenki belső lénye.
Miért Én, miért nem más valaki?
Hányszor, de hányszor ezt hallani.
A gesztenyét kaparja ki aki képes,
az ingyen zsákmány viszont édes.
Tenyerét tartani a legbutább is tudja,
remélve a zsákmányból neki is futja.
Így megy ez, amióta világ ez a világ,
míg el nem hervad az utolsó virág.
Milyen könnyű mást bírálni
és hazug szavakkal traktálni,
becsmérelni az összes tettét,
kigúnyolni ruházatát, s testét.
Tökéletlenségére rávilágítani,
gondolkodását is átvilágítani,
mindig oly könnyedén okolni,
a reménytelenek közzé sorolni.
Ugyanakkor magunkba nézni,
az eddigi lépéseinket felidézni,
önnön hibáinkat belátni nehéz,
pedig ez a világ minket is lenéz.
Az időben vihar támadt,
kavarogva, fájón kering,
a sok rosszba belefáradt,
bedühödve harcol megint.
Agymosottak róják az utat,
balgán, s bégetve haladnak,
nem találnak ebből kiutat,
saját vesztükbe szaladnak.
Kialudt az értelem lángja,
néhány szikra még maradt,
végzetüket senki se szánja,
lelkük darabokra szakadt.
Míg hibáikból nem okulnak,
kapják a csapásokat rendre,
a szakadék szélére szorulnak,
s hiába is vágynak a csendre.
Az idő nem bocsát meg soha,
nem feledheti a sötét múltat,
emlékei nem illannak el tova,
a józan észen igen sok múlhat.
A jelen és a jövő is háborog,
beleborzong-e csodás világ,
a szenny gyakorta rácsorog,
mégis nyílni fog a sok virág.
