Drámai valóság

Hónapok óta a kórházakat járom,

az emberséget sehol sem találom.

Rideg közöny és gúnyos mosoly,

lekezelő hangnem, az biz komoly.



Küldenek ide-oda, csak menjek,

legyek vendége már a mennynek.

Nem érdekli őket a fájdalom foka,

a beteg húzzon el, ehhez van joga.



Ne reklamáljon és ne kérdezzen,

lehetőleg soha semmit ne érezzen!

Nincs hely a számára vegye észre!

Készüljön fel mindenféle vészre!



Félvak, mozgáskorlátozott, sánta?

Hiába fél, senki meg nem szánja.

Parkolni akar? Fizessen sokat érte!

Hogy idejöjjön arra senki nem kérte.



A borítékokat azért elvárják rendre,

mindenkit keményen intenek csendre.

A cél nem a gyógyítás, mire esküdtek,

vére forrna egy becsületes esküdtnek.



Belefáradtam, inkább beteg maradok,

jól tudom, gyorsan a sír felé haladok.

Hippokratész nem ezt álmodta régen.

Ki megszegi esküjét, a pokolban égjen!

pokol

Izzó láva

Gonosz Sötétség uralja a világot,

hatalma nagy a háttérből irányít,

elsorvaszt minden jót, s virágot,

a Nap is az engedélyével világít.



Megmérgez minden tiszta folyót,

bekebelezi a bennük lévő halat,

penészessé teszi az összes bogyót,

lerombolva zúz szét oly sok falat.



Barlangba zárja a világító fényt,

megpróbálja eloltani az izzó tüzet,

ki akarja pusztítani a legtöbb lényt,

s csírájában elölni a fejlődő rügyet.



A Hold is kényszerpályára kerül,

egyre haloványodik sápatag arca,

kínlódásában ugyancsak kimerül,

ám még folyik az igaz fény harca.



Sziklák repedéseiben nő a nyomás,

a Sötétség serege valójában gyáva,

e sereg számára nincs újabb dobás,

hisz végre feltör a mélyből a láva.

lava, stromboli, volcanic

Lángoló világ

Óriási tüzek pusztítják a Földet,

hamarosan felemésztik a zöldet.

Önző érdekek szítják a parazsat,

hamuvá téve méhet és darazsat.

 

Az élőlények sokasága élve elég,

hisz a kapzsiságból sohasem elég.

Megsemmisül a légkör, száll a füst,

olyanná válik a bolygó, akár az üst.

 

Fortyognak a vizek, főnek a halak,

lángoló szőrrel szaladnak a vadak.

Rémült állati sikolyok hangja hallik,

a pusztítás kegyetlenül tovább zajlik.

 

Fogy az oxigén, az élettér csökken,

nincsen már fű, ami szárba szökken.

Az élet csírája nagy veszélybe kerül,

a leghidegebb régió is forróvá hevül.

 

A Nap sötétbe borul, szikrázik az éj,

s a természet gyilkosait elönti a kéj.

A jövő ígérete a jelenben leli halálát,

az utódokra hárítva mindezek hatását.

wildfire, forest, fire

Véres szárnyak

Az időtlen idők sűrű fátyolán át,

felderengenek a múltnak árnyai,

a Sors biz kiutat nem igazán lát,

már kinyíltak a Végzet szárnyai.



A történelem vihara ím tombol,

villámok cikáznak a sötét égen,

míg minden jót le nem rombol,

addig őrjöng a Végzet az éjben.



Gyűlölet, gonoszság kíséri útján,

vérszag és a halálnak szele száll,

lenne mit takargatni a múltján,

azonban ő újabb áldozatra vár.



Vértől csatakos mindkét szárnya,

végleg le akar számolni a Sorssal,

a vég beteljesítése minden vágya,

biztos benne, hogy végez a kórral.



A Sors azonban összeszedi magát,

kitartó, hisz éltetik az igaz vágyak,

el kell pusztítani a Végzetet magát,

s vele pusztulnak a véres szárnyak.

sunset, dusk, lightning

A tüzes kard

Igaztalan igaz gyötri a világot,

s pusztítja a számtalan virágot.

Valótlan való gyilkolva rombol,

az alja nép folyton csak tombol.



Rettegésben tartó erőszakhullám,

átgázol a szinte számtalan hullán.

A meggyalázások végtelen sora,

iszonyat, de nem érnek véget soha.



Barbár hordák nevetve vonulnak,

egyáltalán nem segélyre szorulnak.

Elfoglalni mennek mások hazáját,

s kibővíteni gonosz államuk határát.



A tüzes kard megjelenik az égen,

lesújt a hitvány férgekre az éjben.

Az igaz, tiszta lelkek ereje táplálja,

a sötét erők végső perceit számlálja.



103577

Milyen az ember?

Néha céltudatos, máskor

meg bizonytalan nagyon,

olyan erősnek mutatkozik,

ugyanakkor oly sebezhető,

s nem tud túllépni a bajon,

igencsak sokszor unatkozik.



Arra vágyik mi nem az övé,

nem becsüli meg a sajátját,

letagadja amit érez, s kíván,

a jót nem igen akarja látni,

megtagadhatja a családját,

csupán önmagában bízván.



Elhiszi a valótlanságok sorát,

az igazság sérti a lelki világát,

minden bajért másokat okol,

folyton kifogásokat keresgél,

letépné a rét minden virágát,

gyakran a semmi után lohol.



Mi előtte áll nem veszi észre,

a tekintete a semmibe réved,

önmagával állandó harcot vív,

küzdene az élettel, s a halállal,

nem vallaná be soha ha téved,

végül ebbe szakad bele a szív.

woman, portrait, girl

Csalódás

Az élet fájó csalódások sora,

becsapottság, megtévesztés,

a kín nem múlik soha.



Fellobbanó érzelmek, mosoly,

a szívben zűrzavar támad,

a helyzet igen komoly.



Sebezhető lélek, bűbájos varázs,

bár kívülről kemény páncél,

belülről izzó parázs.



Rebegő pillák, áhított remény,

felkavaró érzelmi mámor,

a valóság oly kemény.



Félelem a végzetbeli árnytól,

a sors fintora ismételten

elzár majd a vágytól.

girl, sadness, loneliness

Vegytiszta jövő

Az idő gigantikus mosógépben forog,

bemocskolt múltján és jelenén,

a foltok sora nagyon konok.

 

Nehezen mosható a történelem pora,

beivódott szövetekbe, sejtekbe,

s talán nem tűnik el soha.

 

A mosoda urai átmosnák a világot,

emlékeket, vágyakat, agyakat,

minden szép virágot.

 

Nem tűrhetik a tudást, az veszélyes,

a kilencven fok eltüntetheti,

bármilyen szeszélyes.

 

A mosószert nagy dózisban adagolják,

a mosnivaló nem igen számít,

a tisztaságot szavatolják.

 

Álmuk a vegytiszta, engedelmes jövő,

ahol nem kell többet mosni,

nincs hatalmukra törő.

6117 000981

Szépség és fájdalom

Szépség és fájdalom, hit és remény,

az élet gyakorta biz nagyon kemény.

Megértés, szeretet, álmok, s vágyak,

a boldogság magára oly sokáig várat.



Őszinteség, unalom, harag és félelem,

fojtogató a csalódás, gyilkos a sérelem.

Keserűség, nyíltság, szomorúság, bánat,

részvétre az ember olykor hiába várhat.



Könnycsepp az arcon, s félénk mosoly,

a szem, a lélek tükre mégis oly komoly.

A lélek tengerén tomboló vihar is elül,

az érzelmek közül az öröm kerül felül.

37316365 186316568900035 6297005003257151488 n

A sas szemei

Hegyek orma fölött repül a sas,

alant háború, éhínség és halál,

egyre gyakrabban sújt le a vas,

nem számít, hogy kit mikor talál.



Felülről szép a Föld buja zöldje,

nem látszanak a véres patakok,

egyre nagyobb a hitványak földje,

szaporodnak a gyilkos csapatok.



A gonosz határok nélkül hódít,

kizsákmányolva mindent, mi él,

mézes szavaival naponta bódít,

ármánykodása újfent erőre kél.



Hiszékenyek hajlonganak félve,

nem látják az előttük álló valót,

gyáván, s rettegve néznek félre,

holott eltiporhatnák a gaz csalót.



A sas szemei tisztán ragyognak,

miközben egyre magasabbra száll,

látja a végét a nyugodt napoknak,

bolygójára a végső pusztulás vár.

eagle, fly, bird