Saját alkotásaim
Dédelgetett délceg disznó,
deviánsan delejes domináns
dúvadféle, délelőttre dézsában
darált darabokban dögönyözve
dermedten dévajkodva dermed,
dermesztően dörgölődő, derék
dőzsölős duhaj dínom-dánom,
dallamos dallamok dalolásával
dáridózva dorbézoló, diadalmas,
dögletesen dicső disznótorban.
A remény sugara száll a térben,
s bejárja a világ minden pontját,
igyekszik benézni az ablakokon,
s enyhíteni az emberek gondját.
Szeretne ismét valami jót tenni,
kellemes álmokat valóra váltani,
s ismét boldog perceket szerezni,
ám semmiképp, sohasem ártani.
Tovalibbenni a vágyak szárnyain,
s elhitetni, hogy biza szebb lehet,
felcsillantani egy igazabb esélyt,
ennél jobbat most nem igen tehet.
A remény sugara bejárja a teret,
s bearanyozza az érzelmek sorát,
megdobogtatva a rideg szíveket,
elfeledteti a nehézségek nyomát.
A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,
ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,
kezükben vasvilla, s biza vigadnak,
Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.
Ki is érdemelték az elismerést tőle,
hisz végrehajtják a véres parancsát,
leigázzák a népeket, az embereket,
nehogy kiváltsák fenséges haragját.
Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,
elhallgattatják az igazat, az értelmet,
chipet, nanorobotot oltanak a testbe,
állandóan tovább növelik a félelmet.
Röghöz kötik majd a létet önmagát,
s a levegővételhez is engedély kell,
megszűnik a készpénz, a hitel az úr,
biza nyugalmat eztán senki nem lel.
Szétrombolják a szerető családokat,
s a gyermekeket kezdettől szedálják,
korlátozzák az értelmi fejlődés útját,
s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.
A magántulajdon csakis nekik járhat,
más örüljön, ha kutya, s szolga lehet
és kiket élve hagynak saját érdekből,
engedelmeskedik, mást nem is tehet.
A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,
vérben rángatózva istenítik magukat,
eme őrület addig folyhat büntetlenül,
amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.
Az ébredező Remény még igen kába,
lassan nyitogatja a lecsukott szemeit,
nehézkesen, pislogva néz előre, hátra,
s keresni kezdi a felkelő Nap kegyeit.
Általa kíván megújulni és észhez térni,
s az emberek előtt felvállalni önmagát,
hisz oly régóta csak árnyék, nem más,
cserben hagyta a gyönyörű Föld anyát.
Az ébredező Remény gyűjti az erejét,
a lelke tiszta, s a szíve az igazakért él,
elégedett nem tud lenni, csakis akkor,
ha mindenki boldog és senki nem fél.
Ébredj emberiség, addig amíg teheted,
a gonosz erők elbánnak hamar teveled!
Ellenállás nélkül folytatják a tervüket,
s régen eladták az ördögnek a lelküket.
Kapzsiságuk, kegyetlenségük határtalan,
ellenük a csendben motyogás hatástalan.
Kegyelemre senki ne számítson általuk,
hisz nekik a népek, leölésre való állatok.
Számukra mindegy milyen nemű, s korú,
ilyen ütemben mindenkire leszáll a ború.
Nem kímélnek sem időset, sem gyereket,
tetszésük szerint forgatják az időkereket.
Mérgekkel, hazug szavakkal gyilkolnak,
rengeteg olyan tudás van, amit titkolnak.
A félelmet fenntartják, s tovább növelik,
aki vitatkozni mer, azt biza megkövezik.
Jogot formálnak a bolygó összes javára,
egyre hallgatnak csak, önmaguk szavára.
Az értelmet véglegesen ki akarják irtani
és a megszólalást is meg kívánják tiltani.
Ébredj emberiség, mielőtt lemegy a Nap,
több lehetőséget, s esélyt senki nem kap!
Amikor az alkonyt a végzet sötétje váltja,
az emberi fajt többé szem soha nem látja.
Szeretet nélkül milyen lenne a világ?
Sötét uralom alatt nyílna vajon virág?
A gyermekét eztán cirógatná a szülő?
Miféle lenne az elkövetkezendő jövő?
Számítana a jó, a szép, s a természet?
Netán végezne minddel az enyészet?
Éreznének a szívek bármit e Földön?
Lenne esélye, hogy a lét előre törjön?
Szeretet nélkül érdemes lehetne élni?
Lélek nélkül tudnánk, mi is az, félni?
Léteznének boldog, örömteli álmok?
Egy maradna, a gonosz, amely álnok.
A bitang vírus igencsak jól képzett,
s tudja, a hatalom még nem végzett.
Az ámokfutásának korán sincs vége,
a végtelenségig fennmaradhat a léte.
Jól megcsinálták, s tanították sokat,
folyvást, állandóan adják alá a lovat.
Hiszi is magáról, hogy bármit tehet,
legvégül így is, úgy is csak ő nevet.
Tudja, hogy sokan biz rettegnek tőle,
hisz óránként híreket hallanak felőle.
Iszonyú számokat produkál naponta,
s csodás tetteit minden tévé nyafogja.
Tökéletesen tudja azt, hogy hány óra,
s ki, mikor megy a kutyasétáltatóba.
Ki mikor léphet be az üzletek ajtaján,
semmi sem olyan már, mint hajdanán.
Maszkba kényszeríthet bárkit, bárhol,
s ha belefúlnak, bizony nem gyászol.
Éppen ellenkezőleg röhög a markába,
s a világon ott van mindenki sarkába.
Aki igazán beteg, ne számítson jóra,
az egészségügy nem akar tudni róla.
Immár nem léteznek másféle bajok,
s nem jutnak el senki füléig a jajok.
A bitang vírus szórakozik szabadon,
retteg tőle felnőtt, gyerek, s hajadon.
A nők, a férfiak, az idősek vacognak
és félelmükben egymásra taposnak.
Vidáman egymásnak ugraszt barátot,
s megosztja a legszorosabb családot.
Gazdáinak, készítőinek vagyont hoz,
holott nem más, csak háttérbeli kosz.
Öntelten múlatja az időt a szabadban,
az isteni mivoltát dicsőítik szavakban.
Egyszer azonban, mikor a Nap ébred,
dicső hadjáratának bealkonyul végleg.
Kimosott rongyok hevernek szerteszét,
elkoptak a folyamatos vegyi mosástól,
a szöveteik nem bírták a sok terhelést,
szétmállottak az állandósult nyomástól.
Rengeteg ruhadarab hever mocsokban,
a méretük és anyaguk igencsak változó,
koruk, s minőségük nem igen mérvadó,
a mocsárban valamennyi csak sárgolyó.
Kimosott rongyok, nélkülözhető ruhák,
melyek egykor sugározták a szépséget,
mára már csak ódivatú, elavult cuccok,
s biz nem igen csigázzák fel az érzéket.
E rongyok valaha ékei voltak a Földnek,
s a világ általuk sokkalta színesebb volt,
eddig annyi, de annyi próbatételt átéltek,
ám ami ez idáig történt, nem róluk szólt.
Arctalan senkik róják tragikus útjukat,
leszegett fejjel, s megfélemlítve élnek,
már egymástól is rettegnek egész nap,
s önnön vágyaiktól és álmaiktól félnek.
Lassan már levegőt sem mernek venni,
s önmagukat hibáztatják ím mindenért,
elhiszik a rengeteg hazugságot naponta,
s nem igen küzdenek magukért, istenért.
Már gyermekeikért sem mernek kiállni
és gyáván kushadva lesütik a szemüket,
s hagyják a családjaikat elveszni örökre,
míg ütik őket, nem emelik fel a kezüket.
Elvesztik munkájukat, vállalkozásaikat
és nem marad megélhetésük, semmijük,
sorozatos csapás, s elnyomás éri mindet,
legvégül biz nem fog maradni senkijük.
Arctalan senkik, még a létük is szégyen,
a legkisebb állat is harcol, amíg csak él,
ha összefognának, mint hős elődeik rég,
a szabadság nem lenne elérhetetlen cél.
A sötét erők támadása teljes erővel zajlik,
s bármilyen eszközzel kiirtanák a világot,
folyamatosan ömlesztik gonosz leheletük,
ezzel rothadásra ítélik a sok szép virágot.
Mérget adatnának be valamennyi lénybe
és a pokolba taszítanák le örökre a fényt,
az álmuk egy tökéletes, s totális uralom,
s már nem is próbálják tagadni eme tényt.
A sötét erők támadása végzetesnek tűnhet,
megrettentik a fény lelkeinek a sokaságát,
ám ha a remény sugara nem hal ki végleg,
megállíthatja az aljas sötétség rohanását.
