A láthatatlan gyilkosok röhögnek a markukba,
immár dörzsölik a reszketeg, öreg kezeiket,
s a bennük lévő gonosz kiül az arcukra.
A kezükben érzik a világot, amely nekik kijár,
a közelükben az éj sötétje örökre megmarad,
s a forróság idején is havas eső szitál.
Amerre járnak, a nyomaikban pusztulás, halál,
elhervad a fű, lehullanak a levelek a fákról,
s számukra még az égbolt sem határ.
Nem kímélnek senkit és semmit, kegyetlenek,
s miközben elpusztítanak minden életet,
azt hiszik, hogy istenként teremtenek.
A láthatatlan gyilkosok csakis a fénytől félnek,
hiszen ha napvilágra kerülnének a tetteik,
hamar érnének gyászos, s csúnya véget.
