Saját alkotásaim
Érzések és remény, izzó, eltitkolt vágyak, sóhajok,
bizonytalanság, félelem attól, ami történhet,
s éjszakába kiáltott szívdobogtató óhajok.
Remegő kezek, belülről mélyen megsebzett lelkek,
akik vigyáznak arra, hogy mások ezt ne lássák,
amíg biztos támaszra, s vigaszra nem lelnek.
Érzések és remény, nélkülük annyira nehéz az élet,
s talán fel is adnák sokan a mindennapi harcot,
ám mégis adnak egy újabb esélyt a fénynek.
A lelkek segélykiáltása néma és nem hallható,
legyen az bármily szenvedő, vagy keserves,
netán könyörgő, s vészesen jajgató.
Csupán az hallja meg ezen hangokat, aki érez,
aki önmaga is ugyanúgy látja a világ bajait,
s aki nem egy rálegyintéssel végez.
A lelkek segélykiáltása átjárja az időt, a teret,
elér egészen a csillagokig, a galaxisokig,
s az útja onnan a végtelenbe vezet.
Mind oda kerülünk, ahol nincs többé fájdalom,
nincs betegség, sem bánat, vagy szenvedés,
sem semmiféle, lelket romboló ártalom.
Azon a helyen örök béke honol és csend hallik,
néha madarak csivitelnek a bokrok között,
s a fűszálak rejtekén is élet zajlik.
A fák búsan bólogatnak a szomorú sírok fölött,
s hűs árnyékukkal védelmezik a hantok sorát,
innen bizony még senki meg nem szökött.
Mind oda kerülünk, honnan az irány a végtelen,
s éjjelente, mikor a csillagok mosolyognak,
mind, aki ezt látja, elfeledni képtelen.
Nagyon nehéz reményre lelni egy hazug világban,
ahol az embereket kisemmizik a javaikból,
és ahol minden bővelkedik a hibákban.
Egy hosszú út vége közeleg, melynek a neve, élet,
eme úton sikeresen elbutították a népet,
s most emiatt szenved annyi lélek.
Elérték, hogy felnőtt, s gyerek engedelmes legyen,
soha ne gondolkozzon, ne elmélkedjen,
és önmagáért semmit ne tegyen.
Megvalósították az állandó félelmet és a rettegést,
egymás ellen fordítottak családokat, barátokat,
s eltiporták az összes jó felvetést.
Nagyon nehéz küzdeni egy ilyen sötét homályban,
mivel a megosztottság óriási, nincs bizalom,
s nincs bátorság, a végzet honában.
Az elnyomás szele egyre erősödik, s vihar készül,
kegyetlen forróság pusztítja az élővilágot,
amely lassan megadja magát végül.
Megadja, pedig harcolnia kellene önnön magáért,
az emberekért, állatokért és a növényekért,
s küzdeni kellene mindezek javáért.
Az elnyomás szele gyilkos, gonosz, igen sötét erő,
amely nem ismer kíméletet, s nem kegyelmez,
ám mégsem biztos, hogy ő lesz a nyerő.
Meddig tűri még a nép, hogy hazudjanak neki,
és kizsákmányolják, a létét is elpusztítva,
mert abban a hatalom az örömét leli?
Meddig viseli el a megtiprást, a jogai elvételét,
a félelemben tartást, s szabadsága eltörlését,
tagadva a gonosz létezésének elméletét?
Miként hagyhatja, hogy kiirtsák eme világból,
s elvegyék a családját, rokonait, barátait,
és ne gondolkozhasson a világról?
Hogyan viselheti el, hogy állatokként kezeljék,
és a szeretett gyermekeikkel egyetemben,
végül mindőjüket a vágóhídra tereljék?
Meddig tűri még a nép, hogy semmibe vegyék,
s megkérdezése nélkül, levegőnek nézve,
vele ezt a sok mocskot megtegyék?
A rózsák völgye egy rejtett völgyben fekszik,
távol a szemektől, s oly távol mindentől,
sehol nem lehet látni belőlük ennyit.
Színpompásak, változatosak, s illatuk csodás,
vannak köztük tüskések, tüske nélküliek,
ez a hely olyan, akár egy látomás.
Érintetlen földjüket mindig beragyogja a Nap,
s lágy szellő cirógatja selymes szirmaikat,
este pedig mindőjük frissítő esőt kap.
Pompáznak már évezredek óta, rejtély a létük,
a természet tüneményei ők a kezdetektől,
s e helyen csak békében van részük.
A rózsák völgye holdfényben fürdik éjjelente,
s milliónyi csillag vigyázza a rózsák álmát,
mielőtt reggel eltűnnének a végtelenbe.
Lemenőben a Nap, s azon tűnődik, lesz-e holnap,
vajon van-e értelme ismét felkelni reggel,
vagy folytatódik ez a sötét korszak.
Annyi szörnyűséget látott már az utóbbi időkben,
s megannyi fájdalmat, félelmet és bánatot,
egyértelmű számára, a gonosz időtlen.
Bezzeg nagy a hiány szeretetből, örömből, jóból,
becsületből, tisztességből, igaz ölelésekből,
és igen kevés akad az emberi szóból.
Lemenőben a Nap, s szomorúsága oly határtalan,
kerek arca komorrá válik a közelgő sötétben,
bosszantja, hogy ennyire tanácstalan.
A sötétség kutyái ismét előbújtak a barlangból,
és sunyin vonyítani kezdtek parancsszóra,
rengeteg embert elüldözve a falvakból.
Nemrégen visszahúzódtak pihenni, jóllakottan,
hihetetlen mennyiségű véres húst kaptak,
s azzal elvoltak az elmúlt hónapokban.
Gazdájuk a sátán, kiképezte szófogadó kutyáit,
s azok marcangolták, tépték az embereket,
félelemben tartva azok kicsiny pulyáit.
Hörgő ugatásuk rettegést keltett, pánikot szült,
zsíros cafatokért bármikor megöltek bárkit,
míg vissza nem hívta őket a hajnali kürt.
A sötétség kutyái most ismét ki vannak éhezve,
s mivel közeleg az ősz, még többet akarnak,
kegyetlenségből jól fel vannak vértezve.
Ezek a gonosz állatok addig gyilkolják a népet,
amíg a nép, félelmei ellenére összefog végül,
s közösen vetnek eme borzalomnak véget.
Alaptalanul reménykedve várnak az emberek a jóra,
becsapva egymást és önmagukat ugyancsak,
mivel maguk is fogékonyak a hazug szóra.
Ezernyi ígéret, ármányos, furfangos, hamis hangok,
félrevezető szövegek, fenyegetések, zsarolás,
s majdan emberi csontokon taposó tankok.
Alaptalanul reménykedve, bizonytalanul és tétován,
az emberi elme olyannyira hiszékennyé vált,
meglátszik, hogy túl van már a fénykorán.
