Saját alkotásaim
Fekete homály leple terjed,
az ész értelem nélkül marad,
a sötét háttér biz erre gerjed,
minden rossz irányba halad.
Elferdítik az egyenes világot,
őrületes folyamatok zajlanak,
kiirtanák valamennyi virágot,
ész érveket meg sem hallanak.
Egy gyermek sem legyen fiú,
ám lány sem, ne szaporodjon,
e dogmák kitalálója igen hiú,
csakis önmagával sokasodjon.
Végleg elpusztulhat mi érték,
az őrület tébolya vihart kavar,
homályukban nincsen mérték,
ezt meg kell állítani, de hamar!
Az élet rendje igen sok teher, munka és sarc,
rendszerint egy igazán nehéz, s kemény harc.
Születésünktől kezdve sokat küzdünk, félünk,
akármilyen körülmények közepette is éljünk.
Valamennyiünknek megvan önnön útja, sorsa,
bárkit komoly próbára tehet a feladata, dolga.
Kísérnek minket álmok, vágyak, s remények,
akadnak színesebbek, máskor meg szerények.
Nagyon sokszor nehéz szívünk szerint tenni,
mégis muszáj újra és újból csak előre menni.
Ki élni akar, nem menekülhet a gondok elől,
akármit is higgyen, netán reméljen legbelül.
Az élet rendje sohasem könnyű, vagy tiszta,
egy biztos, soha, senki nem fordulhat vissza.
A véget elkerülni nem lehet, történjen bármi,
az életünk útját igyekezzünk pozitívan zárni!
Szeretet, csalódás, fájdalom,
őszinteség, félelem, szánalom.
Reménykedés, öröm, s bánat,
kudarc, mely igen soká fájhat.
Hűtlenség, bizalom és kétely,
mérgez a harag, mint a métely.
Irigység, rosszindulat, ármány,
őrjöng a düh, akár egy sárkány.
Szerelem, vágyakozás, mámor,
a jókedv, derű, csupán vándor.
Öntelt gőg, konokság, alázat,
a hitványság maga a gyalázat.
Érzelmek sokasága kavarog,
az időben viharként zavarog.
Tengerként hullámzik tova,
míg élünk nem lesz vége soha.
Az élet útja rögös, fájdalmas,
a legtöbbször igen szánalmas.
Eleinte kacagás, vidám órák,
mindenfelé varázslatos rózsák.
Később gyarapszik az értelem,
a tudás vágya maga a végtelen.
Idővel feltárja az összes kaput,
semmivé foszlatva a léha tabut.
Ám nem áll meg, többet akar,
a valóság gyakran igen fanyar.
Egészség, erő, bizalom és hit,
mindenki a remény felé nyit.
Azonban telnek a hosszú évek,
elhalványulnak az esti fények.
Velük együtt hal a fájó végtelen,
az átalakulás sokszor vértelen.
Mi marad, elkopás, kín és bánat,
a sors végül az elmúlásnak átad.
Feltárul az örök nyugalom hona,
honnan nem lesz visszatérés soha.
Lenyugodni készül az őszi Nap,
sugarai beragyogják a völgyet,
minden vöröses színezetet kap,
rovarok zsongják körül a tölgyet.
Szomorú leány üldögél a padon,
könnycseppek áztatják az arcát,
elvesztette a szívét egy napon,
azóta vívja reménytelen harcát.
Megbántotta azt, ki őt szerette,
kinek ő volt a csillaga az égen,
nem érti, ezt hogyan is tehette,
ezen rágódik minden egyes éjen.
Játszotta a közömböst, a rideget,
nem mutatott érdeklődést iránta,
morcoskodott és adta a hideget,
pedig épp az ellenkezőjét kívánta.
Elüldözte magától a fiút messzire,
az sértve a távolba menekült előle,
sajnálja már amit tett, de mennyire,
azóta semmi hírt nem hallott felőle.
Későn jött rá, hogy szívből szereti,
nélküle semmi sem ugyanaz már,
mondaná neki, ám sajnos nem teheti,
hiszen fogalma sincs merre is jár.
Érzésekkel játszani nem szabad soha,
örökre elveszhet a szép, a jó, a varázs,
az álomképek fájón elszállhatnak tova,
ami marad, az csupán a kínzó parázs.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
Az élet rideg útját nehéz járni,
sok benne a gonosz, a kemény,
valami jobbra lehet ugyan várni,
ám nem igazán nyugtat a remény.
Mindennap egy újabb küzdelem,
egy másik harc, egy újabb teher,
szakadatlan, s nem múló förtelem,
mely röpke pillanatok alatt is lever.
Szenved a lélek, s a fájdalom éget,
szomorú a gyász, nem múlik a bánat,
a sors nem akarja behúzni a féket,
az ember még vajon meddig várhat?
Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,
a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,
igazán már semmi nem nyújt vigaszt,
mikor teszi fel a halál végre a koronát?
Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,
ahogy suhannak az évek, napok, órák,
az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,
a percek véget nem érő útjukat róják.
Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,
ahogy az emlékek homályossá válnak,
az egykori fürge elme manapság rest,
a sok utat megjárt lábak immár állnak.
Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,
ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,
még a szeretet is ismeretlenné válhat,
megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.
Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,
ahogy múltba vesznek majd tetteink,
az elmúlás nem kedveskedik nékünk,
szívükben őriznek minket szeretteink.
Mindennap, amit csak megélünk,
állandóan, folytonosan remélünk.
Izgulunk és szakadatlan vágyunk,
mindeközben rengeteg az álmunk.
Szeretünk, ölelve védünk, óvunk,
a saját bajainkról ritkán szólunk.
Megtörnek és bánatossá tesznek,
álmaink rögtön semmivé lesznek.
Megcsalnak, s hűtlenek hozzánk,
a régi álmainkat visszahoznánk.
A változásoktól gyakorta félünk,
küzdünk, harcolunk, amíg élünk.
Fájó valóság, gyötrelem és kín,
az ember harcol, amíg csak bír.
Feladni biz semmit nem szabad,
hiszen a jövő csakis előre halad.
A születésnap öröm,
vagy netalán bánat?
Az a pillanat az, mely
gyakran halálig fájhat.
Míg fiatal az ember jól
érzi magát, szinte repül,
mélázik, játszadozik, él,
a gondokon ő kerül felül.
Később ráeszmél mi a jó,
mi az élet valódi értelme,
a terheket nehéz elviselni,
s beigazolódik a félelme.
Rájön az idő kifog rajta is,
betegség gyötri, fájdalom,
hol ez, hol az kínozza majd,
utoléri az összes ártalom.
Éveinek száma súlyos teher,
mit nem akart elhinni soha,
balgán sokszor rálegyintett,
azt hitte a sorsot elűzi tova.
Kopott csontok, zavart elme,
homályba vesző ködös fátyol,
reszkető kezek és gyengeség,
a remény most már igen távol.
